olyan volt ez a két nap. Mintha egy másik világban lettem volna. Viszont amióta visszajöttem, azóta is abban vagyok. Olyan hatással volt rám ez az ember, hogy úgy érzem, hogy neki köszönhetően jobb ember lettem, egy csapással. Nem nagyon beszélhetek erről a fotózásról még, bár otthon azt hiszem ő nem is annyira ismert, meg mindegy is. Amit csinál, ahogy dolgozik, ahogy él, a példakép ő nekem minden téren. Eddig is az volt ám, de ez a személyes két nap, közös vacsora, mindent vitt. Én meg majd megyek, megyek vissza, bármikor, az ajtót nyitva is hagyjuk neked, csak gyere, akár későn is, legtalálod az ágyadat. Az én kis részem a kertben van, külön a háztól. Reggel kilépek az ajtón és előttem az ország egyik legcsodálatosabb kertje, mögötte dimbek, dombok, birkák, kúszik be a köd. Tavasszal majd látni fogom a hóvirágokat, több tízezret ültet minden éven a patak partjára. November a tulipánültetés ideje, akkor is megyek. Megyek én mindig, talán be ne költözzek?

A szomszédnénivel tudtam ezt elég jól megbeszélni, akit őszintén érdekel, nem udvariasságból tesz fel kérdéseket, hogy mit csináltam Somersetben. Otthon ilyeneket senkivel nem tudok megbeszélni, egyik oldalról úgy érzem, hogy otthon addig érdekli az embereket, hogy mit csinálok, hogy ebből tényleg meg tudok-e élni, ezért tényleg fizetnek, hogy én csak fényképezgetek kerteket. Akkor azért elmondom, hogy mégis hogy van ez anyagilag, hogy értsék, akkor jó, de hogy ez miről szól a napi megélhetés mögött, az nem fontos. Így bele se kezdek már, megtartom magamnak.

Fent, teljesen fent, drogos állapotban, gondolom ilyesmi az. Mellé jött a brutális fáradtság (ami ezzel a munkával sokszor jár), de akkor is fent, de aludni nem tudok, rengeteg gondolat kavarog a fejemben. Délután kifekszek olvasni a fűre, fényévben kétszer, el is aludtam pár oldal után, pedig az Edith Egert olvasom, A Döntést, nem éppen altató könyv. Felébredek, szép az idő, szép az élet, felhívom a mamát.

Nagyon halkan szól bele a telefonba, hogy nincs jól, hogy őt már nem érdekli semmi, ő már meg akar halni, minek van ő ezen a világon, sír, zokog, én is sírok, zokogok, hozzá soha senki nem megy el, ő csak a falat lesi egész nap, mi ebben az élet, ő haza akar menni, de mindenki azt mondja, hogy isze' otthon van, de ő a szülői házba akar menni, mert ott volt ő boldog. Szívem szakad meg, hogy itt van ez a vírus, ez a távolság, minek jöttem én ide, mit keresek én ebben az idegen országban, fél perc alatt kiment a fejemből az előző két nap. Állj. Vissza oda. Ne vegye el azt tőlem senki. Nézek jegyeket, akkor tudok majd menni, amikor egy hónapig nincs munkám, két hét bezárva ott, két hét itt. A mama azt mondja sokszor, hogy mindenkinek jut az életben jó is, rossz is, de neki csak rossz jutott. Szívemszakad meg ilyenkor.

"Abban szeretnék segíteni olvasóimnak, hogy felfedezzék, miként szökhetnek meg saját elméjük koncentrációs táborából, és válhatnak azzá az emberré, akinek lenniük kellene. Segíteni szeretnék abban, hogy átéljék, mit jelent megszabadulni a múltjuktól, a kudarcaiktól és a félelmeiktől, a dühüktől és a botlásaiktól, a megbánásaiktól és a feloldatlan fájdalmaiktól -, hogy átélhessék azt a szabadságot, amelyben az életet teljes, gazdag, ünnepi mivoltában élvezhetik. Nem választhatunk fájdalom nélküli életet. De választhatjuk azt, hogy szabadok leszünk, megszökünk a múltunk elől, akármi történjék is, és megragadjuk a lehetségest." Dr. Edith Eva Eger