megszakítottam, ma itthon vagyok, aztán jövő hét ugyanekkor leszek újra itthon egyész napot. Aztán majd lassulok. Koronás időkben azért ez az utazásos dolog egészen átváltozott nekem is ám. Tankolni általában az ember szokott, amikor összeszedi a bevásárlást, mert a tescobenzin olcsó, ő meg skót, every little helps, úgyhogy emiatt nagyon ritkán kell megállnom. Mindig csomagolok kaját, vizet, teát, úgyhogy útközben amiatt sem kell megállnom. Ahova meg megyek, ott fel vannak készülve vagy csak tényleg tartjuk a józan ész szabályait, kezet mosunk, fertőtlenítünk, nem tapogatunk feleslegesen, nem állunk közel. Kedden ültünk a birs alatt, tűzött a szeptemberi nap, de pont kellemesen, a fa alatt, árnyékban, a fotóalanyommal, csak ültünk. Jöttek a kertészei, velük együtt megebédeltünk, az egyik francia, ilyenkor néha váltunk, aminek úgy örülök, mert vásik ám. Viszont tegnap volt a legjobb napom. Egy bio-virágoskertben voltam, ahol autistákkal dolgoznak. Imádtam őket. Alig akartam hazajönni, komolyan mondom, már régen túldolgoztam a megbeszélt időmet. Annyira csodálatos, amit csinálnak, nem mindenki akart volna ám fotózkodni, de amikor meg odamentem hozzájuk (mindenki külön feladatokat csinál, nincsenek együtt), elmondta nekik a főnöknő, hogy mi ez, minek kell, egyből mindenki mosolygott bele a fényképezőbe, büszkén, ahogy virágmagot vetettek vagy palántáztak vagy ástak. Ha majd megkapják a képeket tőlem, aztán felteszik a szelektáltakat a honlapjukra, akkor majd olyan formában tudok mutatni képeket. Csoda nap volt na, teljesen feltöltött. A töltésre rátöltöttem szilvásmorzsával, hát jóvan, reggelire, mert zabkását nem tudtam csinálni, mert alig van tej. Hálisten, hogy a tejre tudom fogni. Az a kevés ami van, az teá(k)ba kell, az életvíz.