közül vannak, amik jobban működnek, vannak, amik kevésbé, de van egy, amelyik naponta szomorít el, s nem idén kezdődött, mégis mi a szrra várok? Már olyan rég le akartam ide írni, hogy kimondjam, hogy akkor majd talán jobb lesz, könnyebb elviselni. Az embernek papolom mindig, lépjek túl, mondja. Igen ám, de nem megy az olyan könnyen. Szóval. Van egy kedves barátnőm. Egyetemi ismeretség. Férj, két gyerek. Egy pár éve volt olyan, hogy öt, néha hat emailt is írt nekem naponta(!), akkor pont olyanja volt, volt egy dolog, amiről azt hiszem csak velem tudott beszélni, így akkor mindig ott voltam neki, de ez természetes, csak tényközlöm. Folyamatosan keresett, írt, főleg ezzel az üggyel kapcsolatban, de nekem jól esett, hogy akár azzal is, de legalább ott van és beszélünk. Aztán amikor ez az ügy lecsengett, elkezdtek a levelei is lecsengeni, elkezdett nem annyit írni, mert hogy ő mennyire elfoglalt, a család, a gyerekek. Nekem nincs két gyerekem, de így is néha úsznak a napjaim szóval simán el tudom képzelni, hogy milyen lenne még két gyerekkel. Viszont nem hogy napok, de hetek, sőt hónapok alatt nincs ideje neki arra, hogy egy-két szót írjon. Ha írok neki egy sort, akkor azonnal elolvassa (messenger vagy instán szoktunk), azonnal azonnal, majd visszaír azonnal, hogy ő annyira rohanásban van, bocsássak meg. Ha olyan bizi valaki, akkor miért lóg a messengeren meg az instán? Ha küldök neki bármit, arra jön a válasz, hogy ne haragudjak, bocsássak meg, ő olyan elfoglalt, rohanás, minden. Kb mindent tudtunk egymásról évekkel ezelőtt és éveken át. Most már semmit. Tényleg el kellene engednem ezt, se nem kellene, hogy zavarjon. Beszélni vele, én igazán nem akarok már, azt hiszem, úgyse lenne rá ideje. Utána meg én érezném rosszul magam, hogy rabolom az idejét, amikor úgy érzi, hogy írnia kellene, hogy mentse a barátságunkat. Áh fene tudja. Na mindegy. Jól esett, hogy idevéstem. Kisnaplóm.