ködben ül a falu, már napok óta. Ez már nem olyan szép köd, nagyon sűrű és nagyon hideg van. De nekem így is kedvemre van, nagyon is. Minden nap járok benne, néha emberrel, mindig az állattal. Tegnap a kívánságreggeli után különösen okos dolognak tűnt egy nagy séta. Amerikaipalacsintásreggeli. Más néven szívinfarktus. Mikuláskor már az ember is átbillen ünnepi hangulatba. Még nincs fa, majd a hét vége felé elmegyek venni egyet (ez úgy van, hogy mennénk mi együtt is, de a kutyát még nem hagyjuk magára, de most már lassan elkezdjük szoktatni), aztán meg én megyek, mert az ember szerint én válasszam ki, nekem jobb a szemem ilyesmihez. Begyúrtam a bejglit reggel, megcsináltam a mákostölteléket. Kicsit pihentetem őket most hidegen, aztán majd délután sütök. Nekem a bejgli mindig hatalmas nyűgnek tűnt, nem is álltam soha neki. De minek is, amikor a mama sütött mindig tíz vagy több szálat, kettőt a Zévájéknak, kettőt nektek, anyádnak is adok, meg a Rozikának, hátha az nem süt. Narancshéjat reszteltem a tésztába és a máktöltelékbe is. Ünnepi illatok vannak. Az időt is kell húzni így hétfő délelőtt, mert a feladatlistám egy sorral lett rövidebb még csak, az is azért, mert ötkor a kutya elkezdett partizni, persze mire nekiálltam dolgozni, ő már aludt is, de így legalább hétig leadtam egy munkát.