szürke, a kedvencem, mondja az ember minden egyes ilyen napon. Hát az. Egyébként nem bánok én semmit, csak ne legyen százfok. Van esőálló kabát, van esőálló csizma. Meg a hozzáállás, az kell mindenhez. Kijárok, esőben, szélben, hozok be mindig valamit, annyi minden van a kertben most is, ami télen szép, euforbia, borostyán, hóbogyó, páfrány, mindenféle bogyósbokrok, szeretek csak ilyenekkel díszítgetni karácsonykor. Van egy erdőrész, ahol mini kis fák kelnek magról, kihúzok egyet minden télen, gyökerestől, beteszem nagy üvegbe, skandinávosan. Tél van, tavaszi napokkal vegyítve. Tegnap elnéztem a gyerekeket a karácsonyidal éneklésen, a templomnál, szigorúan kint, még a templomkertbe se engedhettem be senkit (én voltam a szigorú szekjúriti), a gyerekek is olvastak fel, a fiúk itt még rövidnadrágban vannak. Az ember meséli, hogy ő is mindig rövidnadrágozott télen, fölé nagy kabát, nagy sapka, de a nadrág rövid. A postás is mindig rövidnadrágban van. Mit is akartam ezzel? Mindegy is. A fél ország lezárva, mi körülvéve teljesen lezárt megyékkel, s körülvéve országokkal, akik minket zártak le, most már aztán tényleg sziget lettünk. Viszont magyar színházat így is lehet nézni. Micsoda világot élünk!