kilencvenhárom éves bácsi a faluban, egyedül él, olyan a kertje (meg a háza is, egyébként), hogy az egész falu csodájára jár. Kérdezte tőle valaki, hogy mi a titka. Azt mondta, hogy nincs olyan nap, hogy ne töltene el 25 percet a kertben. Csak annyit. És láss csodát. Minden zöldség megterem, s minden magról. Meg hát a virágai, váá. A nagyház, ahol gazdagék laknak, az előttük ott élő gazdagéknak volt ő a kertésze, annyira szerették, hogy épültek neki egy házat, abban lakik most a bácsi. Úgyhogy úgy határoztam, hogy minden nap én is rááldozok ennyit, ha nem szakad az eső (na, máris keresem a kifogást vagy mi?), meg ha nem vagyok távol. Ezen kívül huszonötperc jóga, meg a naplóírás, ezeket vezetem most bele még a rutinba. Ma kezdtem, még a napló nem volt meg. Viszont a kert nagyon jól esett, több is volt az, mint egy óra, marhára belefér a lockdown időmbe, egyébként is, sütött a nap, meg minden bajom volt, s tudtam, hogy ez segít majd. Segített. A vörösbegy is ott sertepertélt mellettem mindig, vittem neki később bejglit, örült neki. A cserepeket hordtam be, egyébként, az volt az egyik mai főfeladat. Van egy három polcos kis szekrényem, csirkeháló az oldala, elég csinos, s abba tettem a kint lévő régi cserepeket (a gyűjteményből), amiknek nem tenne jót, ha megfagynának, így is minden évben van fagytörés. Mindig van valami, addig jó.