akartam ám én lenni. Jobban mondva postáskisasszony. Olyan, aki ül az ablak mögött, s szép bélyegeket ragaszt a világ minden tájára repülő levelekre. Volt postás társasjátékom is, imádtam, keresztanyámtól kaptam, aki postás, a legjobbfajta. Nagyon sokat leveleztem gyerekkoromban, egy tatabányai barátnőmmel, húúú ezeréve. Gondolom ezért is ismertek meg jól a postán, s nyaranta, mikor már korban oda illő voltam, újság meg nyugdíjkihordtam (a fizetésemet a jogsimra tettem félre) Évezredforduló előtti években a franciáktól is ipari mennyiségű levelet, képeslapot küldtem haza, csak lestem neki, hogy ott gépből meg lehet venni a bélyeget, de hát milyen már az, nem is olyan szép, mint az igazi, ó, ez a modern világ. Viszont eléggé megkönnyítette a dolgomat, az igaz. Egy egyetemi barátnőm még most is piszkál, hogy van-e itthon bélyeg, mert szerintem itthon mindig legyen bélyeg, szerinte meg ez nagyon vicces. Itt is jártam sokat a postára, volt helyes kis postahivatalunk, olyanféle, ahol a postás mindenkit ismer, s már ahogy belépsz az ajtón tudja, hogy mit fogsz feladni. Aztán bezárták, jó sok postával együtt, és a posta átment a boltba, hú, ha valamit utálok, hát oda elmenni feladni bármit is. A régi jó postáskisasszonyok sarkáig sem érhetnek fel ezek a bolti eladónak képzett, unott arccal rádleső emberek, s azt se tudják, hogy x ország melyik kontinensen van, de szerencsére ott van előttük az okosmonitor, majd az megmondja. 2021. január hatodikán itthon nyomtattam ki első postabélyegemet, mert a hideg ráz elmenni a fenti postának nevezett helyre, s mivel van ilyen lehetőség. Nyomom, felragasztom, majd bedobom a patakparton álló kis piros postaládánkba. És így múlik el a világ dicsősége.