már több, mint egy órája egyedül vagyok itthon. Nem is ültem a gép előtt. Kitettem egy nagy szőnyeget a szélbe-napra, kiporszívóztam mindenhol, aztán beültettem hóvirágot, fürtös györgyikét, jácintot és pici nárciszt cserepekbe. Nem én hajtattam őket (de idén ezertuti, hogy fogok), hanem már készen vettem, de nagyon minik, még a földből is alig látszanak ki. Hazahozom őket a ronda műanyagban, aztán átteszem cserépbe, üvegekbe, majd megmutatom. Na ezzel voltam el. Süt a nap és hatalmas a csend éppen. Hosszú hónapok óta most először van, hogy teljesen egyedül vagyok itthon így. Leírhatatlan*. Nekem kell ez és kész, ilyenre vagyok programozva. Ma a kétheti bevásárlásunkért is én megyek el, na az se valami nagy szám, ülök a kocsiba, odaérek, kiteszik a ládákat, bepakolom a cuccot belőlük a kocsiba, majd hajtok el. Ennyi. Elmegy vele egy óra. De tutira fel fog tölteni. Ha a lidibe' lesz kedvem megállni odafelé, ott meg felmarkolok pár csokor nárciszt. Ha lesz nekik.

*egyáltalán nem rossz nekem, tudom én azt. Nem kell ám mondani, hogy majd megtudnád, ha lenne X gyereked, majd megtudnád, ha a hetediken laknál, majd megtudnád! Tudom én ezt. Vannak, akik erre engem naponta emlékeztetnek ám. De anélkül is tudom, s véletlenül sem a hálátlanság beszél belőlem.