már jó párszor találkoztunk, ebédeltünk, vacsoráztunk, teáztunk, sütiztünk együtt, első közös cikkünk, ő csodálatos szavai, én képeim, nemsokára megjelenik (szeptember), járjuk a kertet, mutatja, hogy mi a fontos, mit ne felejtsek ki, bejárok, mintha haza mennék, tegnap is két ember járkált a kertben, mikor odaértem, ami furcsa látvány, egész lockdown alatt nem volt ott más, mint kertészek vagy a nagytervező anyukája, de most voltak mások is, majd előkerült a kertészük, akit egy másik helyen ismertem meg, aztán mikor itt is láttam tavaly, nagyon megörültem, mindig beszélgetünk egy jót, nagyon kedves, jófej, megbeszéljük mindig, hogy micsoda szerencsénk van, szóval tegnap is pont ott volt, lenyírtam neked a füvet, mondja, s közben álltunk a rét mellett, magas fű, hatalmas, soha nem volt még ekkora, azt mondják, tele margarétával és mindenféle réti jósággal, aztán megjelent még egy másik ember is, barátok a hétvégére, megteáztunk, valaki hozott brownie-t a helyi kisboltból, helyben süti valaki, de valahogy azt akarom leírni, hogy ebben az egészben én annyira természetesen éreztem magam. Nem volt bennem semmi félénkség, mintha otthon lennék, tea elfogyott, ott hagytam az embereket, az ereszték alatt, s elindultam a hatalmas kertet bejárni, ki tudja hányadszorra már, minden zugát ismerem, s minden alkalommal minden zuga teljesen más, dehogy ismerem, soha nem fogom megismerni. Nézem a növényeket, örülök, amikor felismerek valamit. Mit is akartam mondani, szóval, hogy a nagyember, hogy odajárok, hogy beszélgetünk, hogy teljesen kedves a kapcsolat, s amikor csak róla készítek képet, s nézek rá, a gépen át, teljesen elveszítem a fejemet, nem fogom fel még mindig, hogy ez velem történik, hogy őt látom a fényképezőn át, hogy ott áll, pont olyan természetesen, mint amilyen ő maga, s mondom is neki utána, hogy mennyire különleges pillanat ez nekem. S mondja, hogy neki is.