be a kenyeret sülni, öt után valamivel, koránkelés nem gond, de a későnfekvést nem szeretem. Csend van, járnak a fogaskerekek, mi volt a hétvégén, mi lesz a héten. A hétvége szuper volt, próbáltam megint távol lenni telefontól, számítógéptől, semmiről nem kapok jelzést, csak email, de a hétvégére azt is le kellene már vennem. Tegnap találkoztam egy barátnőmmel, beszélgettünk a terápiájáról, amire az anyja miatt jár, az anyja már rég nem él, a lány meg egy idegroncs, miatta. Mindig elmeséli nekem, mert azt mondja, "tudom, hogy te megérted". Engem ennyire azért nem visel meg a helyzet, de azt veszem észre, amikor az ember azt mondja, hogy eszméletlen, hogy mennyit dolgozol. Mondom neki mennyit? Semennyit. Mondja, hogy de, 12 órás napjaim vannak. Kevés, gondolom magamban. Vagy, hogy de büszke rám, de jól csináltam ezt vagy azt, meg amikor körbejár a kertben, telefonnal a kezében, s mondja az anyjának, hogy micsoda szép a kert és mi virágzik, én inkább ilyenekben nem veszek részt, nem kell nekem a nagyduma, mondom én. Nem vagyok én a dícséretekhez hozzászokva, hagyjon békén ilyen hülyeségekkel. Tegnap leszólított egy nő. Elnézést, te vagy a híres némethéva? Mondtam neki, hogy a némethéva igen, de híres, hát az nem. De, de, mondja. Hát jó. Egy barátnőm ott állt a közelben, egy üvegházban, kértem, hogy engedjen be, el akarok bújni. El akarok úgy általában bújni az emberek elől, a hülye világtól. Nem csinálom rosszul, mert a kert hatalmas menedék. Egy másik barátommal beszélgettem a háza előtt, az esőben. Néztük a kertjét, csendben, imádjuk, mindketten. Itt teljes biztonságban érzem magam, szólal meg egy idő után. Na valahogy így. Megtaláltam a biztonságomat a kertben, a kertekben, én is.