s arról, hogy beszéljünk róla, mennyire máshogy gondolkozunk, most látom igazán. A múltkor a svéd szomszédnál voltunk, nem tudom hogyan, de előjött ez a téma, s mondja, hogy a svédeknél erről nem beszélnek, szinte tilos. Ha x férje meghal, majd valaki találkozik vele, rá se kérdez, elő se hozza, nem illik. Pár hete meghalt egy egyetemi barátnőm-szobatársam anyukája, s egy barátnőm mesélte el, és egyben kérte, hogy véletlenül se mondjak most semmit a lánynak, mert neki most nagyon nehéz. Tegnap anyámat halasztották (na ez egy másik történet, szólt a kórház, hogy menjen be valaki, mert a délutánt sem éli meg, de még köszöni, jól van), szóval a tegnap brutál egy nap volt, akárhogyis, de tök jól esett, hogy tudtam a barátnőmmel beszélni, meg a szomszédcsaj pont elkapott kisírt fejjel, s hozott át virágot a kertjéből, hú de jól esett, hogy nem itthon, egyedül bámultam a falat (mondjuk azt sem, mert a családi csetvonal egész nap forró volt) Szóval én ezt a halálos témát egészen máshogy látom, s ahogy elnézem, itt pont olyan a hozzáállás, ami hozzám közel áll. Itt erről beszélni kell és jó beszélni róla. Itt megemlékeznek és beszélgetnek a halottról. Megőrülnék, ha egyedül kellene ezt átvészelnem, ha senki nem szólna hozzám. Nem szeretnék egyedül lenni, nem szeretnék nem beszélni róla, nem szeretném, ha nem keresnének ezért a barátok, hogy burokban tartsanak, a szomorúság burkában.