tanácskozás, szakemberek és ebben már jártas emberek megkérdezése után úgy döntöttünk, hogy a mamának nem mondjuk el. Ő most abban a hitben él, hogy anyám önként és dalolva bement egy elvonókúrára, végre, valahára. S mikor felhívom és kérdezi a legnagyobb komolysággal: lányom! te tudod???! De úgy kérdezi, hogy a vér is meghűl bennem, s kérdezek vissza, hogy mit? Hát hogy anyád kórházba van! Azt igen, azt tudom, hogy kórházban van. S ezzel még csak nem is hazudok, mert még pont talán ott van. Fájdalmas nagyon. Ő szeretne beszélni vele, de nem tudja, hogy hogyan érje el, de tegnap beszélt vele. (Lányom, apád (nagyapám) még íl? Nem mama, már meghalt, húsz éve. Ja, akkor azér nem emlékszek.)

Tegnap a tesómat felhívta egy helyi rendőr ismerőse, hogy tudja-e, hogy anyám jogsiját másfél hónapja elvették, ittas vezetésért. Ehh. Hálát adok az égnek, hogy nem lett belőle brutális karambol vagy akármi. S az meg csodával határos, hogy csak most kapták el, számtalanszor (mindig) vezethetett piásan.

Ma meg levél ment a mamához, de szerencsére nem ő nyitotta fel, a kórházból, anyám nevére, amiben tájékoztatják, hogy meghalt, mikor halt meg, miben halt meg.

De mindjárt lesz repülőjegyem hazafelé, az út előtt meg keresek egy jóféle nyugtatót, mert az eddig jól bevált okos módszereim már nem lesznek ehhez elegek, azt hiszem.