volt mindig a telefonálós. Máskor is, de akkor volt a fő. Vele a gyomorideg. Anyám piás lesz-e és majd affektál, a mama kummogós lesz-e, mert az anyám részeg és rondán beszél vele, hasonlók. A hétvége mindig feszkós volt, pont ezért, halogattam is a telefonálást. Néha mondom megvárom a kétórát, ebéd után, de sokszor olyankor anyám még neki se állt főzni, mert éppen valahol ivott egész délelőtt. Namindegy. Most, hogy nincs ez a feszkó, azért előjönnek a feszkósérzések és fura, hogy ránézek a telefonra, egyik nap majdnem mondtam is az embernek, hogy odaszólok roxiba, mert így hívta a mama faluját, de aztán ó, dehogy szólok oda. Most más telefonos feszkó van, de ehhez erősebbek az idegeim. Hívom mamát. Fog-e sírni, rossz napja lesz-e, mindenkit elszid-e majd, demencia ejj, a mama nem volt egy káromkodós, de mostanában olyan dolgokat mond, hogy néha nem hiszek a füleimnek. Aztán lehet, hogy pont jó napja lesz, ma a tesóm pont egy olyat fogott ki vele, de ő legalább látja, mégis más a személyes, a telefonban fusztrált, mert nagy a hangzavar és alig hall. Még csak két hete és pár napja van bent, de már jobban van sokkal, pletyóz az asszonyokkal, fagyizik. Remélem, hogy velük nem káromkodik sose. Én el bírom viselni.
Fijam, adj egy kis pínzt. Minek az neked mama? A mútkor vettem egy fagyit, osztá nem vót nálam pínz. Na ez, ha fagyizni jár ki - vagy hát a kocsihoz, ami behozza nekik a nagy otthon nagy parkjába -, az már mindenképpen jó jel.
