bekészítve, négyet néztem ki, majd mondom is mit. Mamának viszek be friss gyümölcsöt minden nap. Milyen tisztítószereket kell majd vennem. Mit főzök. Fás ismerőssel beszéltem, jöjjön el, nézze majd meg, mit lehet, hogyan lehet, majd ültetni. Ősszel. Kivel találkozok majd, átgondolni, négy napban, mert kettőbe belefér a Balaton, ugyanis egy napon nincs látogatási idő a mamánál. Az osztrákok elvileg beengedik az eu-s állampolgárokat. Le kell foglalnom a PCR tesztet. Meg találni valami enyhe nyugtatót, valami növényit. Szólni a banknak, hogy küldjenek bankkártyát, mert ezer éve lejárt, ami van.

De abba nem, abba semmiképpen gondolok bele, hogy milyen lesz odaérni, az üres, elhagyott házba, látni a lepuszult kertet, látni az élet teljes hiányát ott, az üres hűtőt, spájzat, sehol egy tyúk már, sehol egy macska. Senki, semmi. Nem gondolok bele, hogy milyen lesz ott lenni éjjel majd. Ezeket majd simán lenyomom, mondom magamnak, mert én olyan erős alkat vagyok, mondják nekem sokan, honnan veszik, nem tudom. Én most inkább gondolok tisztítószerekre, mamának ruhákra, minden másra, mint az, hogy milyen érzés lesz megérkezni a nagy ürességbe. De majd talán belakjuk azt is, nem lehet máshogy, nem lehet eltemetkezni a szomorúságban és a múltban.