a ház, ezt láttam hirtelen magam előtt, ahogy gyerekkori barátnőmmel apukája hirtelen haláláról beszélgettünk tegnap. Gyerekkori nagyon jó barátnő, szomszéd, együtt jártunk iskolába, ő két évvel felettem, így ő volt a felnőtt, akivel együtt mehettem bringával a suliba. Mindig átmentem hozzá iskola előtt, mert anyámék korán jártak dolgozni. Nekem ők voltak a normális család. Nesquik kakaót ott láttam és ittam először, apukája a vasúton dolgozott, s mivel mi rögtön Ausztria mellett voltunk, náluk mindig voltak ilyen különlegességek. Ez a kakaó dolog nagyon mély nyomott hagyott bennem. Tele volt a ház mindig, volt egy nővére, de a nagymamájuk is velük élt. Nagyon szerettem ott lenni, sőt, jut eszembe most, ahogy írom, hogy amíg én nem kaptam zongorát, hozzájuk jártam át gyakorolni. A kispadlásra nem mehettünk fel, de mi mindig felmentünk, mert ott voltak a kismacskák. Ha nyáron strandra akartunk menni, akkor csak úgy engedtek el minket, ha leszedtünk két kis vödör ribizlit. Volt egy nyaralójuk Györökön, oda sokszor levittek engem is. Valahogy az ő házukat nagyon otthonosnak találtam mindig, nem voltak balhék, mint nálunk, a kert is olyan tökéletesen zegzugos volt. Először a nővére ment férjhez, elköltözött. Aztán meghalt a nagymama, üresedett a ház. Később a barátnőm ment férjhez, de addigra már kicsit eltávolodtunk egymástól, ő is elköltözött először máshova, s bár most már újra a faluban élnek, nem a szülői házban. Még üresebb lett a ház. Amikor hallottam, hogy meghalt apukája, s elképzeltem a házat, a kertet, nélküle, először is egészen elképzelhetetlen, de ami mégis megcsapott, hogy mennyire üres most az a mindig sürgőforgó, kedves ház, sehol egy lélek, csak az anyukája egyedül, teljesen egyedül.