kisévát is várom, hogy fölhivgyon.
Miért, most kivel beszélsz, Mama?
Hát a Rozikával.
Mama, de ez én vagyok, a kiséva.
Tílleg??

Sokszor azon gondolkozok, hogy nem szomorúság van ám bennem, hanem megnyugvás. Lassan majd minket is elfelejt, ahogy a nagyapámra egyáltalán nem emlékszik már, a házat, a kertet, soha elő nem hozza. A karácsonyi sütiket lassan megkezdte volna, vagy ha nem is, már huszkúta vóna haza a sok lisztet, cukrot hozzájuk. Azt a mamát már régen elveszítettük, azt a mamát pontosan az anyám vette el tőlünk, ahogy az anyámat pont neki köszönhetjük, azt meg, hogy én is itt vagyok, azt az anyámnak. Bonyolult dolog az élet, aztán meg néha mégis olyan egyszerű. A skóciai, igazi szabadságunkon, minden nap fűtöttünk, fával, a kis kandallóban, ami aztán bemelegítette az egész házat. Imádok befűteni kályhában, kandallóban, ezeket a dolgokat az ember mindig rám hagyja. Sokszor eszembe jutott akkor az anyám. Az anyám a befűtést mindig szidta, kihamuzni, behozni a fát, nem ám messziről, kb húsz lépés, de neki ez volt a napi feladata. Főzni nem főzött, mama elég odatolt három nápolyit reggelire, ja, meg főzött kávét. Ha fát kellett behozni, akkor mindig panaszkodott, akkor sántikált, akkor rájátszott, de ha ment át a szembebarátnőjéhez inni, akkor nem volt gond szaladni sem ám. Amikor anyám panaszkodott a kályhában fűtésre, akkor a mama odavágta neki, hogy vót neked házad, vót ott gázfűtés, hun van az most? Na így idegelték ki egymást. Pont most azért is megkönnyebbülés, megnyugvás, hogy a mama kisimútt, hogy megbódútt, hogy jól alszik, hogy rendesen etetik, ápolják, szép a haja megint, lefogyta azt a sok cukrot és egészségtelent, amivel anyám tömte. S bár nem így képzeltem el soha mama utolsó éveit, inkább otthon, sütvefőzve, kertben matatva, de hát így is jó, mert jól van.