a világnak a végéről. Vagy majdnem. Wales megint egy másik ország. Főleg, hogy minden először walesiül van kiírva először, aztán angolul, de mire odaérek, hogy azt elolvasnám, már elsuhantam mellette. A kicsi faluban végül sikerült szállást találnom, az a féle, amit egyáltalán nem szeretek. Új, minden új, minden csillog, semminek semmi hangulata, nincs benne semmi walesi, semmi, csak a Kínában gyártott tucatáru. De tiszta volt és közel volt a fotóshelyhez. Ami szintén a faluhoz tartozott, de el kellett hagyni a falut, majd rátérni egy erdei kis útra, s azon menni két három percig, s a legvégében ott állt, na, az egy tipikus walesi farmhouse. Akkor csöppentem egy teljesen másik világba. Ott nem láttam Kínában legyártott tucatárut, de az ember egy gyönyörűen foltozott gyapjúpulcsiban volt, látszott, hogy ezeréves, látszott, hogy jó sokszor javították, de azt is olyan szép öltésekkel. Amikor róluk készültek a portrék, egyáltalán nem zavarta őket, hogy lyukas a felszerelésük, hogy ez majd látszik a fényes lapokon, nekik egészen más az értékrendjük, s ilyen emberekkel már olyan ritkán találkozok. Nagyon szerényen és nagyon kevésből élnek, de élnek. Nem is megyek bele nagyon abba az egy napba, amit velük töltöttem, majd feldolgozom magamban, ahogy a képeket nézem majd át. Hazajöttem. Gyertya, porszívózás, a padló legyen rendben mindig, ez a mániám, a többi meg majd jön, három napot itthon, ember nélkül, olyan jó egy kicsit ez, online tanítok, töklevest főzök, de ebédre ma lidlis szilvásgombóc lesz, kuriózum, de éljen az aldi meg a lidl, hogy hoznak ide európai holmit, postára megyek, ja, most azonnal meg viszem a kutyát ki, szakad az eső, még szerencse, hogy erre az időre is találtak már fel viseletet, jó sok évvel ezelőtt.