sül, ez az utolsó. Két kis rúd mákos. Csendes a nap, emlékezős. Itthon lenni mindig annyira, de annyira nyugis. A konyhából figyelem a madarakat, tele velük a kert, a vörösbegy nem hagyna ki egy napot sem szórakoztatásból. Tegnap meghalt egy barátnőm. Általános óta ismertem, csak két évvel volt felettem, de kicsit később lettünk igazából jóban. Hamarosan utána, hogy ide kijöttünk, még elmentem hozzájuk, teáztunk, beszélgettünk, megmutatta a gyümölcsösüket, szerettem azt a falut, mindig. Rákos lett pár éve. Annyit, de annyit élt, annyi mindent tett, mint sok ember száz év alatt sem. Nagyon szerette az életet, az erdőt, mezőt, a vadvirágokat, mosolygott mindig, kedves volt, jó ember volt. Négy gyerek karácsonya mostantól mindig szomorú is lesz. Én meg sütök. Rá gondolok. Megnyugtat. Sül a bejgli. Egy adag kifli is készen ma, ez vegán, nem magunknak. Az egyik bejglit holnap viszem, s megjáratom hátizsákban, erdei túrán. Hidegben, barátokkal, a kis templomnál meg megállunk, elő a flaskákkal, kinek mi lesz a forró ital, a sütiket pedig kidobjuk a képzeletbeli piknikszőnyegre, s örülünk, hogy ott, hogy itt lehetünk.