egy hete mondták meg nekünk, telefonon, hogy a Henry rákos, pont itt ültem, ahol most, a dolgozószobámban, a kutya mögöttem aludt a székemen, én meg a szék legszélén éppen elfértem, így ment ez már, ó mióta!, az ember feljött, hátra se néztem, kérdem tőle, na mit mondott a doki? De csak nem szól, nem szól, s hátrafordulok, hát látom, hogy zokog. Addigra Henry már nagyon gyenge volt, minden erejét arra használta, hogy lélegezni tudjon. Aznap este be is mentünk aztán az állatorvoshoz, s ott mondták, hogy nincs más lehetőség, csak elaltatni. Ami másnap volt. Iszonyatos napok jöttek. Rettenet. Azt hittem, hogy nem mászunk ki, azt hittem, hogy vége az életnek, hogy csak arra a napra várok, amikor majd én is meghalok és újra láthatom ezt a szaros kis kutyát. Az embert még soha nem láttam sírni. Most láttam. Zokogni, napokig. Mára már tudunk lélegezni. Tudunk enni. Nézegetjük a régi képeket, amikor még jól volt, amikor boldogan szaladgált, amikor egy egészen más kutya volt, s előttünk vannak az utolsó hetek álmatlan éjszakái, amikor csak a légzését hallgattuk, hogy miért nem javul ez a bronchitis, nem értjük. Rettenetes fájdalom, hiszen olyan volt ő nekünk, mintha a gyerekünk lenne. Minden percet velünk töltött, vagy az emberrel, vagy velem, vagy közösen. Soha nem volt már egyedül, másfél év alatt kb 5 órára hagytuk összesen magára. Teljes ápolásra és figyelemre szorult. És most már nem szenved, most már csak mi, de mi ez ahhoz a sok sok sok sok boldog pillanathoz képest, amit a 9 év alatt kaptunk tőle. Rengeteget segített nekünk, hogy tudtunk róla, s erről a rettenetes gyászról beszélni barátokkal, ismerősökkel. Olyan üzeneteket kaptunk, amik örök életre elkísérnek és nem tudok elég hálás lenni értük. Míg szenvedtünk, próbáltam az érzés mélyére menni, kicsit szétszedni, ezt szoktam, ha rámjön a pánikroham, hogy mi ez, honnét jön ez a rettenetes, leírhatatlan fájdalom. Ez az érzés annak a csodálatos szeretetnek az eredménye, amit iránta éreztünk és érzünk is örökre, s a feltétel nélküli szeretetnek, amit ő érzett irántunk. Ha ez nincs, akkor mi sem szenvedünk.

Süt a nap. Kivirágzott a jácint, dobja az illatát és olyan jó beleszippantani. Olyan jó élni. Megyünk előre.