hogy majd két nap távol, egy tanítás, egy fotózás, majd kicsit eltereli a figyelmemet. Odafelé The Magic Apple tree-t hallgattam, Susan Hill, de volt baleset, volt lassútraktor, volt minden, de próbáltam nem bekapcsolni a híreket. Nehezen, de az sikerült. Másnap már kevésbé sikerült, elkezdtem a híreket nézegetni munka közben. Hazafelé, kocsiban, hírek, gyomorgörcs. Hazaérek. Bejövök az ajtón, s hallom az embert, hogy videóbeszéglet a barátnőm nagyfiával, tizennégy éves. Úgy beszélgetnek angolul, hogy az álom, (az első) felvételi vizsga előtt, ami másnap volt neki. Leültem, csak hallgattam őket, s akkor végre aztán teljesen kikapcsoltam egy időre. Eleve szuperjó felvételit írt, nyolcvankilencpontosat, kisujjából, de nem is ez a lényeg ám, hanem ez egy olyan fiú, aki folyton kedves, mosolyog, barátságos, szorgalmas, mindig mindenkinek segít, teljesen önzetlenül, szupersportoló, minden akadályt lelkesen vesz. Programokat ír. S én meg mindig olyan büszke vagyok rá. Sok ilyen gyereket a földnek. A fiatalok. Előttük a jövő, bármiről álmodhatnak, s bármit elérhetnek, s ezt a lehetőséget nem szabad elvenni tőlük.