február huszadikán az oroszok megtámadták Ukrajnát, két hétre teljesen leálltam. Egyszerűen semmi másra nem tudtam koncentrálni, a híreket néztem folyton, megállás nélkül, semmi mást. Szoktam egyébként zenét hallgatni, sőt néha betenni egy hangoskönyvet vagy filmet a háttérben, pl. editáláshoz, de ebben a két hétben semmi nem ment. Hogyan tudnánk segíteni, ez járt a fejemben csak. Hálisten megtehetjük, hogy adományozzunk rendszeresen (s ezért is kaptam két hét után össze magamat, hogy azért is muszáj a munkára koncentrálnom, hogy tudjak segíteni), egyébként ez itt Angliára nagyon jellemző, bármikor, erről majd egyszer írok, viszont azt nagyon fájlaljuk, hogy ide eljutni az ukránoknak szinte egyenlő a lehetetlennel. Dolgoznak az okosok (egyébként pont hülyék) a rendszeren, de vízumigénylés és hasonlók, nem könnyíti meg a helyzetet még mindig. Van olyan falu az országban, ahol szinte minden ember felajánlott vendégszobát, kisszobát, különbejáratos akármit, csak jöjjenek, na hát nálunk is, eddig öt család plusz mi, jelentkeztünk. A házunk nem hatalmas, de sok jó ember, a vendégszoba nagyon kedves, de ha arról lenne szó, akkor kipakolom az irodásszobámat (luxus, tudom) és abból csinálunk nekik egy szép szobát, a legnagyobb (és legjobb kisugárzású) szoba a házban.

A főbérlőtől persze kell engedély ilyesmihez, úgyhogy amikor pont itt járt, mert a házriasztó megint éjjel kettőkor riasztott, de nem tudtuk kikapcsolni, vá, na mindegy, kérdeztem erről, s mondta, hogy előbb szabaduljak meg a skóttól, akkor jöhet ide akár öt ukrán is. (egyszer majd az angol-skót "barátságról" is írok) Ha valami előrehaladás történik az ügyben (nem a skóttól való megszabadulás ügyében), majd mesélem.