volna már írni Máriáról. Instagramról ismerem, ő is kertfotós, csak ő nem olyan szerencsés, mint én, hogy él Angliában, kertmennyországban. Ő ukrán. Mikor a háború kitört (jó tudom, nyolc éve vannak harcok, de ez a nagy, ami már mindenkit nagyon érint), akkor mindig kérdeztem tőle, hogy hogy van, adjon jelet, írt a menhelyről, napokig ki sem jártak, de volt mit enni, próbálták a jókedvet őrizni. Amikor Kijevet is elkezdték támadni, akkor ő átment Lvivbe, aztán azt is elkezdték támadni. Már az elején kértem tőle, hogy ha bármiben tudunk segíteni, akkor szóljon. Ide kijönni az elején szinte lehetetlen volt, most már valamivel egyszerűbb. Mondta, hogy köszöni, de nem, ő nem akar eljönni. Aztán egyszer csak írt. Nincs más lehetősége, dolgozni nem tud, a háború nem ér véget, tudnék-e neki segíteni ide kijönni. Hozzánk jöhetett volna lakni, de innét dolgozni (boltba, emberek közé, bármi) menni lehetetlen autó nélkül. Persze ez is megoldás lehetett volna, de gyorsan körbekérdeztem, hogy tudna-e valaki valamit. Egyszerre lett saját cottage-a és állása egy birtokon. A nő, akit én direkt nem is ismerek, csak egy ismerős ismerőse, azonnal elindította a vízum kérelmet, s minden pikkpakk ment. Mária már itt is van. Egy vasárnap érkezett, amikor indult a Chelsea Flower Show, hétfőn csak újságírók, fotósok.. stb mehetnek, ja meg a celebek, de ilyen jegyet csak úgy nem lehet venni, ezt hónapokkal előre kell igényelni. Mária kérdi tőlem, hogy eljöhetne-e velem, mint asszisztens, hát mondom sajnos hétfőre nem, de tudok neki szerezni jegyet. Két nap múlva már küldi a selfit a Monty Donnal. Ez a lány annyira, de annyira boldog. És nagyon hálás. Rengeteget dolgozik. Mellette járja a mezőket, virágokat szed, nézi a kék, csendes eget, sehol egy tank, sehol egy rakéta. A telefonján ott a sziréna applikáció. Hatalmas kontraszt. Imád itt mindent, nagyon szereti, hogy az emberek kedvesek, segítőkészek, de nagyon hiányzik neki Ukrajna és alig várja, hogy egyszer majd hazamenjen. Ő fiatal, erős, nyelvet is beszél, megteheti, megtette, hálisten. Amikor nézem a hírekben, ahogy menekítik ki a kilencvenéves néniket, hogy lehetne a mama is, hogy szeme láttára veszik el egész élete munkája, az otthona, eltűnik az egész falu, földdel egyenlő, így élni élete utolsó éveit, hogy már soha nem lesz hova hazamenni, micsoda szenvedés lehet az. És amikor otthon voltam, nem egy embertől hallottam, hogy az ukránok ezt megérdemlik. Többek között ezért sem bírok arról az időszakról írni, amikor otthon voltam.