van és mindjárt péntek, a temetés napja, két hete lesz holnap, hogy annyira nehéz volt neki az élet, hogy feladta, pihen, remélem, érte már nem, már késő, de az anyukájáért nagyon aggódok, egyetem óta nagyon jó barátnő, itt is jártak, vele, mentünk állatkerbe is, kicsi volt még. Nem tudok a temetésen ott lenni, majd elmegyünk együtt, novemberben, a temetőbe, bejárjuk a falut, megnézzük a sírokat, ahol fekszik anyukája, nagymámája és most már egyetlen fia is. Nincs ennél nagyobb fájdalom, úgy gondolom, pont ezért aggódok, hogy egyen, kérdem tőle, eszik-e rendesen, minden kérdés annyira hülyén hangzik, amikor az ember a legsötétebb verem legeslegalján találja magát, minek a kérdések, ezt is majd az idő, de ezt teljesen az idő sem, soha.