áll meg a ház előtt minden nap, egy fiú felszáll rá, megy a következő faluba, ahol van az iskola (és bolt, orvosi rendelő, patika, ilyesmik). Nézem bentről a buszt. Tele iskolással, olyan 16 körüliek. Senki senkivel nem beszél, mindenki fején fülhallgató, kezükben a telefon. Amikor én ennyi idősen a vonatra szálltam, hogy bemenjek Sopronba, a gimibe, alig vártam, hogy az állomásra érjek, két dolog, az állomásháznál volt egy csuda kis kert, picike, de csupa tulipános tavasszal, s a másik, hogy a Julival találkozzak, felüljünk a vonatra, aztán beszélgessünk, mert már fél napja nem láttuk egymást, mióta hazajöttünk előző nap a suliból. Nagyon örülök, így utólag visszanézve, mert a gimit pl. utáltam, de annak örülök, hogy olyanok voltak azok az évek, amilyenek, telefonmentesen, de éltem, úgy rendesen. Tegnap Wales-ben jártam Justine barátnőmmel, hogy megnézzük a wales-i szabadtéri múzeumot, sok régi wales-i házikó, mindenféle időkből, volt templom, iskola, kovácsműhely, lakóházak. Volt egy sorház, ami nagyon tetszett, ugyanis úgy építették, hogy hat ház van egyben (sorházban, tipikus brit) ezekből az évekből: 1805, 1855, 1895, 1925, 1955 és 1985. Ahogy mentünk az évekkel feljebb, s tűnt el az egyszerűség, de jöttek a mindenféle dekoratív elemek, egyre kevésbé tetszettek a házak. A két utolsó egyáltalán nem tetszett, igazán az első három nagyon. Az egyszerűségükben, letisztultságukban. A házikókkal azt próbálták illusztrálni, így kronológiai sorrendben, hogy az embereknek mennyire javultak az életkörülményeik. Azok bizony lehetséges.