fehér felhő a fejem felett, virágzik a galagonya, de olyan szépen, hogy csuda. Jót tehett neki a hideg tél, mert most aztán olyan gyönyörű, hogy nem lehet vele betelni, ahogy jöttem haza tegnap Wiltshire-ből, direkt nem az autópályán, hanem a régi főúton inkább, s a dimbek meg a dombok, s mindenfelé a fehérség, a galagonyától, csodaszép. Ez itt a kertben van, a fejem felett, mert miután reggel a kitakarítottam a házat, utána a kerti hátsórészt, ahol vigyázni kell, mert nagy kőlapok vannak, s azok találkozásánál nől mindenféle csoda, például édeskömény vagy a majoranna, és a bill wallis geranium, ami mindenhol van, tele a kert vele, imádom, szóval ott hátul kicsit a kövek között mégis tisztogatnom kellett picit, mert holnap ott barbikjúvendégekkel ücsörgünk majd, de túlzásba nem vittem, így is vadas az egész, na, elfáradtam. Szóval itt üldögelek a kertben, a fejem felett a hatalmas fehér galagonyafelhő, s mindenfelé a csönd, a szomszédok is elvannak valahol, mert egyik oldalról sem jön gyerekzaj. Az egyetlen hangaláfestést a madarak szolgáltatják. Nagyon kellett már ez a nap, mert az elmúlt hét valami hihetetlen volt, s gondoltam leírom, hogy legyen nyoma valahol, hogy vissza tudjam nézni, s főleg, hogy jövőre tudjam azt mondani, hogy nem.

Vasárnap - első nap a Chelsea-n. Egy hete stresszben voltam emiatt, de erről majd egyszer máskor. Ja, s pont meg is jött. Váá. Ravenscourt metróig mentem be kocsival, ott egy utcán leparkoltam, vasárnap fizetni sem kell, hamar bent lehet ott lenni, utána már csak metró, séta, aztán Chelsea. Felvettem a belépőmet, s irány dolgozni, estig. Két helyre dolgozam aznap, s az egyikeknek másnapra kellettek a képek. A fény nagyon kellett, így vártam, vártam, s nyolc körül végre kisütött a lemenő nap, csuda lett tőle a kert, gyorsan-gyorsan megörökíteni. Nap lement, húzás haza. 11-kor feküdtem le. 17ezer lépést mentem, mondja a telefonom. Stressz nap.

Hétfő - 3-kor keltem. Lefőztem a kotyogón egy adag kávét, csináltam egy szendvicset, s irány be, ugyanott leparkoltam, ráadásul csak üzentem az embernek, hogy intézze a parkolásomat az appon, komolyan, hogy ilyen ez a világ, na mindegy, press day volt a Chelsea-n. Rengeteg ember, s rengeteg celeb, akiknek felét amúgy sem ismertem, de Judy Dench mellett jó érzés volt álldogálni. Monty volt, léptennyomon. Továbbra is két helyre dolgoztam, s vártam a jó fényt. 15 ezer lépés. Kettőkor elhagytam a Chelsea-t, irány haza, metró, kocsihoz, vezetés haza, na de legalább időben otthon leszek, max egy óra az út, s akkor meg baleset az autópályán, lezárva minden. A kezdeti idegbaj után szégyelltem is magamat, hogy másnak még nálam is rosszabb. Nagy nehezen itthon is lettem, vacsorára, amit nem nekem kellett megfőzni, hálisten. Stressz nap.

Kedd - az egyik megbízóval végeztem, de a másiknak -a főfő, neki még egy reggelt beterveztem, mert a fények előző reggel nem voltak a legjobbak. 3.37-kor már a kocsiban ültem, s jajjdejó, beérek a csodás napfelkeltére. Ahogy száguldok az autópályán, jut eszembe, hogy nincs nálam a belépőkártyám. Hú lettem ám ideges. Próbáltam bentről meditálni, hogy ez van, fogadjam el, balfék vagyok, meg mekkora hülye, a következő lehajtónál lejöttem, vissza, kártya, kocsiba be, újra indulás, így elvesztettem egy órát, s tiszta stressz, hogy nem lesznek jók a fények, lecsúszok róla, vááá. Rohantam. Odaértem. Csuda fényekre. Addigra már semmi erőm nem volt. Aznap nyitott a Chelsea a normális belépőknek, áramlott be a nép, kilenckor már úton is voltam a metró felé. Aznap estére elvállaltam két kis kert fotózását, de fizikailag már annyira taccson voltam, hogy lemondtam, s átkértem szerdára. Totál stressz nap, de vége Londonnak, hálisten. Alvás.

Szerda - Itthon. Végre. Képek editálása, ezerrel. Elmaradva emailekkel, számlázás, minden. Vittem a kutyát szaladgálni, s kérdi egy pasi, akivel ott rendszeresen találozunk, hogy van-e időm egy kávéra. Krvára nem volt. Persze, hogy van, mondtam neki. Jól is esett. Aztán este elmentem a két kertet lefotózni, s olyan, de olyan jól esett, hogy csuda, semmi stressz, sehol egy lélek, csak én és a kert, csuda cottage-ok, jól van, tér vissza belém az élet. Na jó, a kerttervező ott volt, de nem zavart sok vizet, sőt, inkább jót beszélgettünk.

Csütörtök - fotózásra mentem Banbury mellé, csak egy óra kocsival, nagyon helyes kis faluba, állítólag még szellemek is járnak ott pár házat. A kerttervező ebédre is meghívott minket, a kertben ettünk, szoknyában voltam, nem konkrétan kertfotózás volt, csak virágokról kellett pár képet csinálnom, teljesen lájtos, mindtha nyaralnék, erős kontraszt a hét elejéhez képest. Ilyen munkanap is van.

Péntek - két órányira tőlünk, Wiltshire-be, Melksham mellé, mentem egy kis faluba, tanítani. Szoktam néha, nagyonritkán, egy személyt tanítani. Hát ez meg aztán végképp lájtos volt. Ebédelünk kint, s mondja a nő, hogy jó, akkor ebéd után menjünk még egy kört a fényképezővel, aztán induljak haza, mert hosszú út áll előttem. Egyből felcsillant a szemem, de csak úgy, hogy ő ne lássa, mert hazafelé útba tudnék ejteni egy kertészetet, amit már rég meg szerettem volna látogatni, Newbury közelépen. Fél ötre oda is értem, s vettem gyűszűvirágot, jó nagy cserépben, sok virággal, salviákatat - rose queen, scabious, meg még mit, nem emlékszem, talán más lehet, hogy nem is. Hú de jól esett.

Szombat - takarítás. Az ember elintézte a bevásárlást - mindig hálát adok az égnek - s amikor hazajött, elhúztam fel az erdőbe, egy erdei kis kertészetbe, igazi kincsekkel. Ott is vettem ilyen salviát, de ezt már ajándékba, meg melica füvet, verbena hastatat. Ha már itt járok, nem messze van egy hagyományos kertészet, unalmasabb választékkal, amit mindenhol lehet látni, de ott egy Old English levendulát vettem - életem első levendulavásárlása. Borsikafüvet és paradicsompalántákat. Egy nagy cserép, amiben volt vagy húsz cairo tulipán, na abba ment a melica, a knautika és egy salvia. De szép lesz egész nyáron. A bejárat mellé ültettem a levendulát, szintén egy korábban tulipános nagy cserépbe, legyen ott illatos. A borsikafű meg úgy megtetszett, hogy csak, azt se tudtam, hogy mi az, nem szeretem én a fűszernövényeket, de hát most meg már lehet, hogy mégis?