kor indult a buszom a belvárosba, London zsidó negyedében aludtam, dolgoztam, NW, észak-nyugat környék, a metró még nem járt, de ötre oda szerettem volna érni a fotózásra. Sötét lesz-e még, mikor kelek, gondoltam, de hát Londonban soha nincs sötét. Keveset aludtam, város zajok. Elindultam, a patkányos utcán, úgy hívom, mert én még nem, de barátnőm - akinél aludtam - szokta mondani, hogy bizony vannak. Az pont nem volt most, de egy róka szaladt előttem egy ideig. Övék London éjjel. Ketten szálltunk fel a buszra, így fent ültem le, előre, ahogy a túristák szeretik. Mivel alig állt meg minden megállóban (itt nem áll meg a busz, csak ha intenek neki a felszállók), fél óra alatt már a célállomásomon voltam, a belvárosban, a kis gyalogoshíd közelében, így tudja mindenki. Sehol egy lélek. Bementem a múzeumba, hívjuk így, hogy a biztonsági őrök felengedjenek oda, ahol a kert volt, amit fotóznom kellett. Icipici. Egy átlagos erkély méret. Az a füves rész? Kérdi a biztonsági őr? Nem füves. Vadvirágos. Magamra hagytak, s végeztem a dolgomat és élveztem, hogy üres London még hatkor is, arrafelé. Hétkor átmentem a Waterloo-ra, hogy ott biztosan találok kávét, találtam is, s onnét buszra szálltam fél nyolckor, újra át a városon, most már lassabban, s kilenc előtt vissza is értem újra a zsidó negyedbe. Délben átmentem az autóért, majd lementem W-be, nyugat London, nem messze a portobello markettől, s gondoltam, hogy majd ott parkolok valahol utcán, de ezt is honnét vettem, hogy majd csak találok egy olyan utcát, ahol lehet, de csak sikerült, hja, hát a legfontosabb, hogy ide meg azért jöttem, hogy az ország egyik nagynagy kerttervezőjével ismerkedjek meg, már emaileztünk, telefonoztunk, de a személyes még nem volt, s most volt, hogy bent jártam, összehoztuk, s csuda találkozó volt, ezt külön le kell jegyzetelnem. Hogy micsoda embereket sodor a szél az utamba, hihetetlen. S egyre inkább. Kedvem, s időm sincs már ürességekkel tölteni az időmet, s ezt az univerzum megértette, ezért úgy rendezi a dolgokat, ügyesen. Vagy én.