nagyobb munkám kapcsán volt egy zúmom a hét elején. Hárman vagyunk ott, J, R és én. J író, R alkotó, én meg a fotós. R-rel nem régen dolgoztam együtt egy egész napot, s akkor miért nem mondta, nem tudom, de most nekemesett, hogy márpedig azok a képek neki nem tetszenek és az A. képei sokkal jobbak (A egy fotós, aki tíz éve csinált nála ugyanilyen képeket). Na én ezen már fel se húzom magam, mert egy, ha A-hoz hasonlít, akkor nincs bajom az égvilágon semmi, kettő, már rég megtanultam, hogy ezzel a nővel nem könnyű, felhúzni magam egyáltalán nem érdemes, tojjak rá. De az zavart, hogy bsszus, ezt miért nem mondtad a szemembe, amikor ott voltam nálad, ráadásul ő kért meg, hogy hogyan kéri a képeket, ő jelölte ki az egész helyet a fotókhoz, minden, így legyen, ő kérte pont úgy. A zúm még folyt, J és R a képeimet tologatták egyik folderből a másikba, nem az én dolgom, így csak fél szemmel figyeltem oda, a másikkal pedig letöltöttem egy A. képet, majd mellé tettem egy én képemet. Aztán mondtam nekik, hogy tessék, itt van, mondják a véleményt, s ha kell visszamegyek Londonba, egy egész napra, amiért nem fizetnek semmit, szokásszerint (ki a balek). Hát öö öö, hát így igazából hát öö öö, hát, így tulajdonképpen, hát öö. A háttér! A háttér nem jó igazából. Mondom oké, R, ezt a hátteret te akartad. Hát igen, igen, de mégis rájött, hogy ez nemjó, de ezt csak két hónappal utána nyögte ki. Hát de hát tulajdnoképpen, hát ha tavasszal vissza tudnék menni és lefotózni ugyanezt másik háttérrel. Mire szól J., hogy tulajdonképpen az A. képein pedig az asztal, amin a micsoda van, ott annak nem jó a színe, ha visszamegyek, akkor az legyen már sötétebb. Mindegy. Teljesen elértem a letojomot állapotot már. Túlélem. Hát ilyen is van ám.