napokon, ami az évből még van, megpróbálok a mamáról írni ezt-azt. Olyan sok minden van, közben mégis úgy érzem, olyan kevés, s főleg az a mama, akiről írni szeretnék, ő már sajnos nagyon régen elment tőlünk. A mama anyukája - a messzimama - alzheimeres volt, s mama pont úgy kezdett kinézni, ahogy messzimamára emlékeztem: nagyon vékony, beesett szemekkel. Nyanyának hívta anyukáját és Papának az apukáját. Soha soha soha olyan kedvesen, mint a saját apukájáról, soha annyi szeretettel és kedvesen, senkiről nem beszélt. Ő nagyon fiatalon halt meg, a mama csak huszonkét éves volt, pont akkor szülte a második lányát, a keresztanyámat. Mióta az otthonba került, csak őket várta. Őket kereste, kérdezte, hogy vannak, miért nem jönnek el hozzá, "tílleg meghótak, lányom?", s most végre, újra együtt vannak. Remélem, hogy ez a hit, hogy újra találkoznak, valahogy mindig tartotta mamában az erőt.