éves volt, amikor férjhez ment a mama. Szomorú még kimondani is, hogy akkor kezdődött a nehéz élete. Addig a volt boldog gyerekkor, de a nehéz napszámos munka is. A mama nagyon jó tanuló volt az iskolában, a tanítónő mondta is a szüleinek, hogy tanítassák, de muszáj volt, hogy a mama, nagyobb lányként, dolgozzon. A tanítónőről is mindig nagy szerettel beszélt, sokszor odamentünk az ő sírjához is, amikor a temetőben jártunk együtt. Szóval a mama férjhez ment és már az esküvője előtt mondták neki a barátai, a családja, hogy ne menjen hozzá a a nagyapámhoz, nem látja-e, hogy milyen, hogy mennyit iszik, hogy annak az apja is mennyit iszik, pont olyan lesz. A nagyapám meg jóképű volt, kovácsmester volt, s gondolta a mama, hogy ha majd elkerülnek a faluból, akkor majd megjavul vagy fene tudja mit gondolt, összeházasodtak, elköltöztek két faluval arrébb, mert ott volt kovácsműhely meg kovácsház, ott laktak pár évig, s hamarosan ők is építettek egy kádárkockát, mint olyan sokan akkoriban, a hatvanas évek elején. S az a kádárkocka rengeteg szomorúságot látott, azt például számban nem tudom, de tudom, hogy a mamáék szobájának ajtaján az üveg nagyon sokszor ki lett cserélve. A nagyapám elitta még a mi pörsölypénzünket is, kiszedte mindet, na ezért kapott is az anyámtól, lefogadom. A mama meg dolgozott, látástól vakulásig, munkahelyén, meg még a földeken is, meg az otthoni kert, hogy ennyivaló legyen, meg a gyerekeinek minden meglegyen, ők tudjanak tanulni. Nagyon nehéz élete volt, s amikor meghalt nagyapám, akkor kezdődött neki egy kis szussz, akkor jól élt, nem csak anyagilag, de akkor békében otthon, senki nem kiabált vele, senki nem csapkodta az ajtókat. A mama nagyon szerette a csendet. S ez a csend tíz évig tartott, amíg anyám haza nem költözött. S akkor kezdődött el mindennek a vége.