vihar volt felénk. Nem az első mostanában, de ez olyan szelet hozott, amilyen még állítólag nem is volt. Teljes a káosz, főleg Skóciában. De végre süt a nap, nehogy szomorú légy. Egy barátnőm-ismerős, nem is tudom minek nevezzem, este írt, hogy mennyire utálja és fél és a cserepek zúgnak le a házáról, egy éve meghalt a férje és azóta sehogy sincs, nem olyan távolság, hogy átugornék hozzá. Sajnáltam, hogy nem tudok mit mondani, értelmeset, miközben én köszönöm, háromnegyed kilenckor lefeküdtem aludni és reggelig aludtam, mert hogy ma megyek nagy munkára, amit aztán a másik oldal törölt hajnalban, mert lázas lett, de így haladok minden mással itthon és még a nap is süt hozzá. Azért is aludtam ilyen sokat, mert vasárnap négykor keltem, vagyis megébredtem, s akkor már a rozskenyeremen járt az agyam, így inkább felkeltem, összeraktam és megsütöttem és csuda kenyér lett a hétre. Az embertől kaptam egy dénestetsztet születésnapomra, s megjött az eredmény. Sok meglepetést nem tartogatott, viszont örülök, hogy a svédet minimális szinten is, de kimutatta, örülök, hogy a véremben van, mert a múltkor már úgy néztem valamit svédül, hogy csak hallgattam, s hát tök jól meg is értettem. A szókincs egyébként főleg skandináv krimire limitált, bocsánat, Selma Lagerlöföt még nem olvasok eredetiben. Viszont, ha már könyvnél, idén minden hónapban el fogok olvasni egy kert témás könyvet. Okosodjak. Csodálatossal kezdtem (folyamatban) Catherine Horwood: Beth Chatto, A life with plants.