hét után viszi a felségét az állomásra, lehet, hogy pont elkerüljük egymást, kérdezte. Mondtam neki, hogy addigra már lehet, hogy én is végzek, de majd attól függ, hogy hogyan kel a nap, mennyire felhős, s ha nem annyira felhős, akkor a fák mögül mikor éri el a kertet. Csendben mentem, nem túl korán most, mert kicsit völgyben volt a kert, öt körül értem oda, akkor van napfelkelte, világos volt már, de még nem érte el a nap a kertet. Nagyon-nagyon szerettem ott lenni, maga a béke, nyugalom, és a manusból is pont az sugárzott. Valamikor hat körül megjelent egy teával. Ezt szeretem nagyon, hogy mindig van tea, ha semmi más nincs is, de tea mindig van, s meg lehet állni, beszélgetni picit, s mivel ő is szeret fotózni, mondtam neki, hogy hozza ki a gépet, olyan szépek a fények. Mondta, hogy szereti a képeimet, mert egyedi hangulatuk van. A svéd krimikről is beszélgettünk. Messze volt, hosszú volt az út haza, főleg a sok autópályaépítés, nagyon hosszú, éppen csak megálltam, hátha tudok aludni egy picit, majd még levezettem délre három órát. Nem siettem, mert az a kert nagyon nyitott volt, a nap akkor megy le abban a kertben, amikor a nap lemegy, nincs domb és nincsenek fáj az útjában. Viszont ott olyan csönd fogadott, hogy én ilyet még szerintem sehol. Talán Skóciában, a világvégei nyaralásainkon. Sehol egy út, egy autó, semmi. Az ágyból csak baglyokat hallottam. Csuda napokon, heteken, hónapokon vagyok túl, s még nincs is vége. A mama halála, tudom, hogy az is, s az, hogy öregszem, az is, de valahogy már tényleg nincs energiám hülyeségekre. Megyek előre, ameddig még van az előre, aztán próbálom kihozni belőle a legjobbat. Más lehetőség nincs.