küldött smst a házirovosom (vagy a rendszer, inkább), hogy menjek már pajzsmirigyvérvételre. Minden a bajom, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Néha nap olyan fáradtság van rajtam, hogy szavakba se tudnám foglalni. Nem az, amikor elfáradok valamiben, mert túltoltam, nem. Volt olyan nap pár hete, hogy felmentem az emeletre valamiért, hogy lehozom, de ahogy megláttam az ágyat, el kellett rajta vágódnom, s el is aludtam. Rengeteget alszom, az utóbbi időben 8-kor ágy. De a tegnap teljesen lecsapott, fáradtság, zéró motiváció, zéró minden. Majd jön a reggel, már háromra persze én készen voltam, hogy akkor ébresztő, de aztán még ötig vissza is aludtam és ma, mintha egy teljesen más ember lennék, mint tegnap voltam. 8-ra már megkelt a bagel, konyha csillog, még a sütősfiókomat is kiszelektáltam (hihi, tele van knäck formával, mert hogy már tavaly karácsonykor azt akartam sütni, minden svéd ismerőstől kértem, hogy hozzanak, ha otthon járnak, hoztak ám, erre az ember is hozott a londoni svédboltból, szóval tele vele a fiók, most látom, cukor és cukor az egész, meg tejszín, atyaég, de hát ha svéd, akkor csak jó lehet, nem? eh), na szóval az is megvan. Meg egy csomó más, s tele a fejem ötlettel, energiával. Ki kell használni, mert ki tudja, hogy mit hoz a holnap, lehet, hogy holnapra megint lehuppanok. Ilyen ez a pajzsmirigy, aki tudja, tudja. Ja, na majd lesz vérvétel, ami csudajó eredményt fog mutatni és a dokit amúgy sem lehet látni, hogy panaszkodjak neki, úgyhogy élek ezzel így még egy darabig.

itt vót a kisÉva. Meg a nagyÉva is! Bárcsak. A nagyÉva tényleg, a mama másik lánya, a normális, de én sajnos nem. De fél perc múlva: "a kisTibi vót itt máma". Így megy már ez. Minden beszélgetés nagyon jó, általában jó a kedve. "Az Annácska vót itt máma, ammeg fírhe akar asztom mennyi." Anna férjez is ment, még áprilisban. "A Pistának má nincs autója, hogy nem gyün ide? De hát nekem mér nem montátok, hogy meghót!" De aztán másnap már erre is emlékszik. "Én má a faluba senkivel nem beszígetek, csak a Fücsöknénivel." Fücsöknénire én is emlékszem, nagyon halványan, rengeteg almafájuk volt, oda jártunk szedni mamával, akinek csak öt almája volt. Fücsökéknek sok. Már rég megvette az ő házukat is egy osztrák, nagyon rég, már arra én is csak halványan emlékszem. Meséltem mamának ma, hogy az a kép van bennem mostanában legtöbbször, amikor egy (sok) téli hétvégén befűtött a cserépkályhába, kint havazott, ő meg hövejit himzett. Rengeteget. Nagyon örült neki, hogy erre emlékszem. Nem tudom, hogy ő emlékszik-e rá, de annak örült, hogy én igen.

Jó lenne egy brutális tél, mindenki maradna otthon, itt megijednek fél centi hótól is, a vírus egyszer csak kihalna, mi meg élnénk boldogan, míg meg nem halunk.

azt mondanak estére. Letakartam a krizantémot, avignon pink, eléggé szép, most kezdett el virágozni, csak nem hagyom kárba menni. Jó sok mindent hoztam be a vázákba. A holnapot még kimaxoljuk, barátnő nagyszületésnappal, ezeréve már most szombatra tervezte a férje, titkosan, Londonba mentünk volna, high tea-re, aztán mikor 6 fősre csökkent a találkozási lehetőség (s mi 8 fő lennénk), akkor áttete otthonra. Aztán amikor csütörtöktől megint sehova-nem-lehet-menni-és-senkivel-nem-szabad-találkozni-max-egy-fő-szabadég-alatt lesz, na akkor gyorsan áttette szerdára, aki nem dolgozik, az menjen oda szülinapireggelire. Utána szaladok egy másik ismerőshöz, vele gyorsan lenyomunk egy fotózást, majd odajön egy harmadik, teára, aztán szaladás haza, Angiékat* áthívtuk vacsorázni, gyorsan amíg még lehet. Ehhez most gyorsan kitakarítottam, az ember meg megfőz. Egyébként persze vicc, mert bárkinek lehet vírusa ezek közül az emberek közül. De a péntekre tervezett vacsoravendégek - magyar vacsorát terveztem, átólcettig - na ők már nem jöhetnek. És kész vége. Kezdődnek az egyéb dolgok, adóbevallás, mérföldjeim összeszámolása tavaly augusztus óta, a bizniszbankszámlán mire költöttem mit, pontosan megadni a könyvelőnek, de mindig elhatározom, hogy jó leszek, havonta egy napot erre szánok, de hát dehogy szánok. Amikor meg kell, akkor meg megszívom. Itt az ősz, mindjárt kész vége a novembernek is, pedig még csak most kezdődött. A nárciszokat is végre már elültetem, a kertet is rendbe teszem, mindenkit felhívok, mindenkinek írok, csomagokat is csomagolok. Jó leszek, jól leszek.

* a faluban él egy magyar pár. Irtó aranyosak. Már asszem írtam róluk, de a az én eszem, hú de rövid. Úgy hívjuk őket, hogy a gyerekek. Az embernek legalább vannak pálinkaivócimborái, mert én azt a bűnös italt hjajj. Viszont a Pankáéktól kapott legeslegjobbpálinka meg elfogy lassan, az utolsó cseppért szerintem ölni is fog valaki, olyan jó az, na azt még én is megkóstoltam ám.

jó ez az október, pont, amilyennek elképzeltem, hogy majd lesz. Nem nagyon tudok mit mondani, minden jó egyébként, csak próbálok a zinternettől távol lenni, amennyit csak tudok. Majd aztán írok is, ha jön az ihlet. Addig sok sok séta, sáros, gumicsizmás, gyűjtögetős, ma gesztenyeszedés volt, sütős, túrósrétes főleg, a kert, rengeteg dália, fagy még nincs kilátásban, szép színes ez az október, pont tökéletes.

a káosz és már én is nehezen követem. Fel lettünk osztva háromemeletes tortába. Ahol mi lakunk, ott csak közepesben vagyunk, ami a legalacsonyabb szelet. Általában dél-angliában ez uralkodik, míg északon sokkal rosszabb a helyzet (nagyvárosok, nagyobb népsűrűség), ott magas, illetve nagyon magas lehet még a torta emelete. Így pl. van már olyan város, ahol szinte teljes lezárás van újra, bár nem annyira extrém, mint tavasszal. Skóciában ez egészen máshogy van, itt már korábban elkezdtek lezárásokat, mint Angliában, és szerintem tök jó, hogy a skótok ebben külön dönthetnek, nem kell várni, míg az angolok végre méltóztatnak intézkedni. Angliában a legmagasabb fokon nyitva lehetnek azok a helyek, ahol ételt szolgálnak fel. De nem keveredhetnek emberek más-más családból, míg Skóciában Glasgow és Edinburgh között van szigorítás, ott egyáltalán nincs nyitva se étterem, se pub, de kávézók igen, ott viszont találkozhatnak emberek más családból. És igen, ezek a dolgok naponta változnak.
Viszont így esett, hogy március óta először elmentünk egy kávézóba (az embe volt már ebédelni cégesen nyáron, de én sehol még, kivéve a pubunk kertje egyszer) s találkoztunk egy kedves barátnőmmel Edinburgh-ból. Minden nagyon civilizált volt, meg hát na, teljesen felelős felnőttek módjára tudunk amúgy is viselkedni. Liverpoolt ma a legmagasabb szintre sorolták, ott a legrosszabb a helyzet az országban, így tegnap este az okosabbja, s abból van jó sok ám, bulikat tartott mindenfelé a városban, hogy gyorsan még utoljára egyet. Ájj. Na hát káosz, az uralkodik. Részemről viselkedjünk felelősségteljesen, meg a józan paraszti ész szerint, aztán csak átvészeljük már ezt.

komolyan. A szociális médián sem lehet már elbújni a világ elől? A világ végén vagyunk, se út zaj, se ember zaj, semmi, a vörösbegy néha beénekel. Lovak is vannak, de ritkán látjuk őket. Szóval itt a semmiben áll ez a ház és teljesen elvarázsolt. Már mindenfélét elképzelgettem róla. Próbáltam utána keresni (tudom a nevét), de semmi. Hát jóvan. Erre kiteszem instagramra és máris ír egy nő, hogy az övé és nézzem meg bármikor. Aztahéccázát!
Esőnap van. Az embert leküldtem a városba boltba, postára, szereti ő az ilyen dolgokat, úgyhogy küldeni sem kell. Én meg maradok, ha csitul az eső (nem fog) megyek egy kört az állattal, csupa narancs már itt minden, október a javából.

"mondok anyádnak, ha a kiséva fölhína, lenne egy jó órám"

közül vannak, amik jobban működnek, vannak, amik kevésbé, de van egy, amelyik naponta szomorít el, s nem idén kezdődött, mégis mi a szrra várok? Már olyan rég le akartam ide írni, hogy kimondjam, hogy akkor majd talán jobb lesz, könnyebb elviselni. Az embernek papolom mindig, lépjek túl, mondja. Igen ám, de nem megy az olyan könnyen. Szóval. Van egy kedves barátnőm. Egyetemi ismeretség. Férj, két gyerek. Egy pár éve volt olyan, hogy öt, néha hat emailt is írt nekem naponta(!), akkor pont olyanja volt, volt egy dolog, amiről azt hiszem csak velem tudott beszélni, így akkor mindig ott voltam neki, de ez természetes, csak tényközlöm. Folyamatosan keresett, írt, főleg ezzel az üggyel kapcsolatban, de nekem jól esett, hogy akár azzal is, de legalább ott van és beszélünk. Aztán amikor ez az ügy lecsengett, elkezdtek a levelei is lecsengeni, elkezdett nem annyit írni, mert hogy ő mennyire elfoglalt, a család, a gyerekek. Nekem nincs két gyerekem, de így is néha úsznak a napjaim szóval simán el tudom képzelni, hogy milyen lenne még két gyerekkel. Viszont nem hogy napok, de hetek, sőt hónapok alatt nincs ideje neki arra, hogy egy-két szót írjon. Ha írok neki egy sort, akkor azonnal elolvassa (messenger vagy instán szoktunk), azonnal azonnal, majd visszaír azonnal, hogy ő annyira rohanásban van, bocsássak meg. Ha olyan bizi valaki, akkor miért lóg a messengeren meg az instán? Ha küldök neki bármit, arra jön a válasz, hogy ne haragudjak, bocsássak meg, ő olyan elfoglalt, rohanás, minden. Kb mindent tudtunk egymásról évekkel ezelőtt és éveken át. Most már semmit. Tényleg el kellene engednem ezt, se nem kellene, hogy zavarjon. Beszélni vele, én igazán nem akarok már, azt hiszem, úgyse lenne rá ideje. Utána meg én érezném rosszul magam, hogy rabolom az idejét, amikor úgy érzi, hogy írnia kellene, hogy mentse a barátságunkat. Áh fene tudja. Na mindegy. Jól esett, hogy idevéstem. Kisnaplóm.

a jogot, hogy október hetedikén túrósrétest egyek reggelire. Ezt már csak múltidőben. Tegnap volt a (majdnem) utolsó nagy munkanapom az évre, hajnal 4kor kezdés, mire kettőre hazaestem, már csak arra vágytam, hogy összedobjak egy kis túrósrétest, de főleg azért, mert kivettem a túrót a fagyasztóból, muszáj volt. Most meg ehetem, mert az ember nem szereti, a magyar pár (a gyerekek, így hívjuk őket néha) meg nem ehetnek semmi tejes cuccot. Csinálhattam volna almásat is, nem? Majd legközelebb. Viszont húzás van, mert ma is dolgozok, de csak jótékonyságból. Azért a homlokomon villog ám néha a baleklámpa. De a jótékonykodáshoz is fenntartom a jogot.

vasárnapot kerekítek én itt, hogy csak. A gyertya ég, tombol a szél. Éjjel is tombolt, a dáliákat még nem néztem, de a nagyfejeket tegnap levágtam előre, ne a szél vigye őket. Most mondja a rádió, hogy Észak-Írországban már fagyott az éjjel, elő is keresem a sapkámat, mert két hét múlva elindulunk északnak. Naponta változnak itt a dolgok, mi nyáron lefoglaltunk egy pici házat, egy bothy-t, nem túl messze az ember anyjától, hogy akkor azért látogatni tudjuk. Múlt héten kiderült, hogy már a házba se mehetünk be, csak a kertben találkozhatunk. Finom lesz ez, ilyen hidegben. Mikor először mentünk Skóciába, azt hittem, hogy kiszaladok a világból. Hú de utáltam ott lenni. Nem is tudom megmondani miért, de nem is adtam neki esélyt. Mikor újra mentünk, kicsit tájékozódtam előre, programügyileg, ne üljünk (majdnem) mindig a házban. Találtam aztán egy szuper kertészetet, találtam virágos lányokat, el is mentem a walled gardenjükbe, azóta találtam egy olyan kertet, amit le is fotóztam már, s jövőre meg is jelenik az English Gardenben. Az ember egyik barátjáék imádják Henry-t, el szokták kérni egy napra, olyankor mi Edinburgh-ban járkáltunk egyet. Egy csomó helyet fedeztem fel ott a közvetlen közelben, amikről az ember vagy a családja semmit nem tudott. Jóvan, más az érdeklődési kör. Idénre foglaltam helyet magamnak egy tökföldön, (már ilyenre is előre kell foglalni, mert csak megszabott számú ember mehet be, azt még nem tudom, hogy tökök terén le kell szedni, amit megfogtál vagy tapogathatsz mást is?) Időközben lett jó ismerősöm Edinburgh-ban is, úgyhogy vele is találkozok egyet, találtam egy szuper pékséget a közelünkben, meg hát ott lesz a vadon, az küszöbön konkrétan, reggel sapka kabát és már fújja is az arcomat a hideg szél és töltődök, mint a szélkerekek, mikor pörgeti őket a szél. Sokat járunk le a tengerre is. Annak a legjobb része átvágni a sötét fenyőerdőn. Eléggé különleges arrafelé a növényvilág, sokat dokumentálok. Na de ide hogyan keveredtem, sapka, talán a sapkától, hidegtől. És hát igen, kerekítem a vasárnapot, begyúrok valami tésztát, legyen almássüti délután, elmegyünk egyet a szélbe bele nemsokára, dolgozok egy kis saját könyvön, áh, dehogy, nem könyv ám, majd pár oldal valami lesz, de a hétvégéimet legalább már azzal tölthetem.

amíg élek soha, de soha nem fogom fel, hogy miért kell egy demenciás embert kinevetni, gúnyosan kiröhögni, kicsúfolni és leszidni, mert nem emlékszik valamire amit már hetvenháromszor hallott? Ez anyám mamával. Napi szinten.

jó beteg. Pont az lett volna a lényeg, hogy feküdjek, amennyit csak tudok, pihenjek. Aztán az agyam jár. Csak tennék, csak vennék, csak csinálnék, csak alkotnék. Huszonkettes csapdája. Pont azért kellett elnyugodnom a fenébe, hogy tudjak normálisan dolgozni aztán. Na mindegy, lestrappantam. De az ember főzött nekem húslevest, most már túl fogom élni. Két nagy munkát kellett lemondanom, hú emiatt is micsoda lelkifurdalásom volt. Ráadásul brutálisan jó idő is volt, tíz fokot esik a hőmérséklet holnapra. Tiszta brit vagyok, basszus. Ja, azzal is van fejlemény, volt egy utolsó időpontom, ahova be kellett vinnem az útlevelemet és mindenféle eredeti dokumentumot (referenciák és olyan iratok, amikkel igazolom, hogy öt éve hivatalosan élek itt). Elkísért a barátnőm, utána elmentünk ebédelni, egy pici hely, szuper, de jajj, nekem ez volt az első ilyenem március óta (ja, egyszer voltunk a falu pubjában), nagyváros (Reading), emberek mindenhol, minden bajom volt. Ebéd után vissza barátnőmékhez, na ott már tea a kertben, a falu templomára néz a tipikus angol kertje, mindjárt más ám. Ja, a dokumentumegyeztetős nő azt mondta, hogy most megy a belügyhöz a jelentkezésem, ha valami kell még nekik, akkor szólnak, egyébként meg csak várjak türelemmel. Türelem, türelem, csak az.