de igazából az elsőnek hívom, mert ez már olyan igazán igazi, szóval második könyvfotózásszerződésemet írtam alá éppen. Egy szuperjó kiadóval és hát a téma, az ember, akivel dolgozok majd, csuda, csoda. Komolyan, álommunka. Ilyenkor év végén kicsit üresnek látszik mindig a következő év, aztán közben ha belegondolok, tényleg életem legjobb munkái várnak. Ezen kívül még megcsíptem pár csípjetekmeg munkát, de majd arról is mesélek, meg ezt is elmondom majd kivel, februárban kezdünk.

mentem, mer hallottam, hogy lűnek
osztán akkor lűtek
aztán nem tudom hogyan lűtem én is 
osztán nem tudom 
ötvenkettő éves vót öregapád 
mentem el a mezzőre nem is tudom
feküttem osztán egy lövés vót 
osztán utána meg lelűték apád
meg a pistát is
osztá má senki sincs

és ez, folyamatosan, megállás nélkül. újra és újra. hiába terelném a szót másra, ide érünk vissza. szomorú vasárnap.

ködben ül a falu, már napok óta. Ez már nem olyan szép köd, nagyon sűrű és nagyon hideg van. De nekem így is kedvemre van, nagyon is. Minden nap járok benne, néha emberrel, mindig az állattal. Tegnap a kívánságreggeli után különösen okos dolognak tűnt egy nagy séta. Amerikaipalacsintásreggeli. Más néven szívinfarktus. Mikuláskor már az ember is átbillen ünnepi hangulatba. Még nincs fa, majd a hét vége felé elmegyek venni egyet (ez úgy van, hogy mennénk mi együtt is, de a kutyát még nem hagyjuk magára, de most már lassan elkezdjük szoktatni), aztán meg én megyek, mert az ember szerint én válasszam ki, nekem jobb a szemem ilyesmihez. Begyúrtam a bejglit reggel, megcsináltam a mákostölteléket. Kicsit pihentetem őket most hidegen, aztán majd délután sütök. Nekem a bejgli mindig hatalmas nyűgnek tűnt, nem is álltam soha neki. De minek is, amikor a mama sütött mindig tíz vagy több szálat, kettőt a Zévájéknak, kettőt nektek, anyádnak is adok, meg a Rozikának, hátha az nem süt. Narancshéjat reszteltem a tésztába és a máktöltelékbe is. Ünnepi illatok vannak. Az időt is kell húzni így hétfő délelőtt, mert a feladatlistám egy sorral lett rövidebb még csak, az is azért, mert ötkor a kutya elkezdett partizni, persze mire nekiálltam dolgozni, ő már aludt is, de így legalább hétig leadtam egy munkát.

a súlykot. Egy kicsit. Takarítottam a nappalit vagy mi a neve annak, nappali, de mi csak este szoktunk oda beülni, mindegy is. Ott van ez a kanapé. Szúrta a szememet. Pedig nem is olyan rég vettük, de hát van ilyen. Ment az ebay-re azonnal. És már jönnek is érte nemsokára. Most áll üresen az a rész, de legalább elfér a karácsonyfa majd. Nem az a legfontosabb? Utána meg berendezem az embernek home office-nak azt az üres helyet, mert csuda napos egy szoba, egyébként.

Tompa Andrea, Sofi Oksanen, hogy pár nőt mondjak, akiket imádok, első betűtől az utolsóig. Mondok most egy újat, éppen most olvasom, Tamsin Calidas, I am an island könyvét. Aztahétszázát, hogy ez a nő hogyan tud írni, váó. Nem mondok semmit inkább, egészen jól leírják mások, hogy miről szól, skót szigeten él a nő 16 éve, már egyedül. Önfenntartás. Az elemek kiszolgáltatottságában. Vannak persze szoc elemek is, élnek ott mások is, s ebből akadóan vannak konfliktusok, most is, miután a könyv megjelent, sok szigetlakó kiakadt. Nem mondja hogy hol, de könnyű rájönni, hogy melyik sziget. Egyszer mi is jártunk ott az emberrel, pár éve, sose felejtem el, forróság volt az a nyaralás. Nade, csak azért mondom gyorsan, mert ritkán fog meg nagyonnagyon könyv (a fenti írók, mondom ők mindig), de ez váá. Akinek karácsonyi ötlet kell könyvhöz. Az én kívánságlistámon James Rebanks van most, na ő meg a másik csoda. Mondjuk ő pont nem nő. Hm.

ágakat mentem szedni, főleg nyírfa, legalább is azzal az üröggyel mentem oda, a faluban egy nagybani kertészet, mögötte meg egy rét, tele csudajó fákkal. Lett nyír, fenyő, vörös is, kedvenceim téli dekorálásra. A sufnira csináltam egy kis koszorút. Mézes begyúrva. Jövő hétvégén beiglisütés, megjön a mákdarálóm, majd el ne felejtsem a mamáét elkérni, te jó ég, hogy hányszor volt "csak tekerd lányom", mindig rengeteg mákja volt mamának. Nefédd, majd ha má nem tudok annyi, hát igen, most már csak a bolti. Szóval beigli. Itt már rengeeeetegen felállították a fát. Amúgy is korábban van itt, de ilyen korán, hogy már november, ez azt hiszem most csak a hülye helyzet miatt. Mi még várunk két hetet, aztán jöhet. Keddtől véget ér a szobafogság, bár sok változás nem lesz, ide nem jöhet senki, mi se mehetünk más házába, kint lehet találkozni, de csak közterületen, kertben sem. Február háromig. Addigra már EU sem leszünk. Mindegy. Ettől függetlenül ég az első gyertya, jön a tél, az ünnepek.

a köd, hatalmas. Végre. Olyan ritkán jár errefelé. Már ötkor felkeltem, mint aki a Mikulást várja legalább, mire éppen világosodott, már indultam is. Először egy falukörre indultam, de annak nagy része két nagy szántóföld között megy, ahol sok minden nincs, így elindultam a szomszéd minifalu felé, csak egy farm az egész, de van egy gyönyörű kis temploma. Kicsit kietlen az út arrafelé, erdős, picit ám csak, de eléggé csalitos. Húúúúú de szép reggel volt. Sehol egy lélek, hatalmas a csönd. Mentem bele a ködbe. S azon gondolkoztam, hogy milyen már az, hogy megyünk bele a ködbe, a láthatatlanba, de ha tudjuk, hogy merre megyünk, az irányt, akkor azért nem olyan rossz, akkor ügyesen visz a lábunk. De ha megyünk bele a ködbe, úgy semmi irány nélkül csak bele észnélkül, az meg azért nem olyan jó, az hova vezet, csak keregünk, idegeskedünk, félünk. Aki tud írni szépen, nem úgy, mint én, az írja ezt le. Szóval a templom, mindenfelé a köd, csend. Vissza a faluba, egy másik úton, ott is csak a köd, a patak, a kukoricás. Napközben kitisztult egy időre, kisütött a nap is. Most már este van, de köd száll újra le, a falut már körbevette, annyira békés pillanat ez. Már alig várom a holnap reggelt.

kívül is van ám élet. Azon kell most sírni, hogy a szegény brit idénymunkások most majd nem fognak tudni síparadicsomokban dolgozni, de annak kell örülni, hogy a kelet-európaik végre nem jöhetnek csak úgy ide, elvenni a szegény kis britek munkáját. De akkor ki szedi le akkor a zőccséget meg a gyümőcsöt itt? Tavasszal pont ez volt a gond, állítólag sok brit jelentkezett a munkára, de hamar meggondolták magukat. Így ment, lockdown alatt, egy egész (vagy több) repülő Romániába, hogy munkásokat hozzon gyorsan. Ódonnakláramizéria.

a rétes, szól a classicfm, kint süvít nagyon fúj a szél. Túrós meg almás, az emberre is gondolva. Túró, ejj. Míg félperc alatt összeraktam (persze, hogy lapból van) arra gondoltam, hogy mi hiányzik otthonról, mert akik jönnek mindig ezt szokták kérdezni, hát nekem semmi. Én tudok minden nélkül élni és minden újhoz elég jól hozzászokni, vannak itt is ehető dolgok. Na jó, olyat tudnék mondani, hogy a mama első tavaszi borsólevese, a paradicsomoskáposztája, az almáslepénye, na de ezeket ki hozza el nekem? Viszont áldom a tesco-t a lengyel túróért. Vannak itt lengyel meg egyéb dolgok, de nagyobb városokban. A tescoban meg van lengyelsor meg lengyelhűtő, a kétheti rendeléssel be is tudjuk szerezni. Jajj ez az online világ. Úton a vízforraló. Majdnem vége lett a világnak tegnap, amikor a nyolc éves vízforralónk lecsapta a biztosítékot, majd távozott az elektromos újrafelhasznosítandók földjére. A szomszédot kérdeztem csak (a falu whatsappba csak legvégső esetben akartam volna írni), hogy esetleg van-e felesleges, akár tűzhelyes, de annyit javasolt, hogy forraljak lábosba' vizet. Bocsánat, amiben előtte főztünk? Na neeem. Nem bírok meginni úgy vizet, semmilyen formában, tea formájában sem, a főzési mellékízzel, az sose múlik el egy lábosból már. Na summasummárom, mi magyarok tartsunk össze, Angi áthozta az övükét, mert ők aztán teát? hát nem őrültek meg, kávéfőzőjük meg van, ma meg jön a miénk. Egy dolog utálni az amazont, meg bojkottálni, de hova mentem volna lockdown idején vízforralót venni, amikor semmi sincs nyitva, ha háztartási boltból rendelem, akkor egy hét, mire ideér, így tegnap klikk, ma meg jön és helyre is áll a világ rendje. A túrósrétes meg hab a tortán. Az élettortáján.

szigeti nyaralásról álmodok folyamatosan. Csend van, napsütés, nem tűző, hallani a tengert a házból, a ház fent van egy hegyen, dombon, valami ilyesmi, a kertben csak olajfák. Este leballagunk vacsorázni a kisvárosba, nem értjük a helyi lakosokat, de nem is kell. Május van vagy szeptember, nappal kellemes, de este elkél a nagykendő. Valamibe ilyesmibe is kell most kapaszkodni.

idén ez a kis tüskés a kedvenc krizantémom. Kaptam egy nagy csokorral, tele egy nagy váza vele meg eukaliptusszal. Ó jajj de imádom a novembert. Is.

a rendelő, csak nem hallottam, üzenetet hívtak, hívjam őket. Már előre cidriztem, hogy mi lehet, tegnap volt egy vérvételem. Végül is az lett, hogy újra akarnak vért venni, mert a vörösvérsejtjeim nincsenek rendben (fáradtság, nesze). Egy másodperc se telt el, hogy letettem a telefont, még éppen idegállapotban voltam (egyébként nem attól féltem, hogy mondanak valamit, hogy ez meg az a bajom, hanem hogy ha netalántán elküldenek egy olyan vizsgálatra, amihez bezárnak valahova, s akkor én klausztrofóbiás leszek és megfulladok nyomban, mert nem kapok levegőt) szóval semmi idő se telt el, hívott a tesóm. Ott volt a mamánál pont. Egyébként nem szoktam elmondani soha, ha gondom van, de most valahogy kiszaladt, hogy nem jó a vérképem és mennem kell vissza. Anyám: na, csak nem koronás vagy? Most normális? Na, ez csak költői kérdés. Mondtam neki, hogy lehet, hogy jobb lenne, ha koronás lennék, de úgyse fogja fel. Vá. Komolyan. Mama: "millen jól nízöl ki lányom" anyám rá: "ja, jó pufi" Pont ma reggel néztem, hogy tök jól megy ez a cukormentes november nekem, érzem magamon, hogy jobban vagyok tőle. Erre anyám benyom egy ilyet. Mondjuk ő csak ehhez értett mindig. "A hajadat le ne vágasd, rajtad csak az a szép" ez volt még a gyerekkori egyik dumája.

Viszont süt a nap. Nagysétát nyomtam le a kutyával reggel, az ember három napig Londonban dolgozik, enyém a ház, roppant tevékeny vagyok ha ő nincs itthon, bár nem szokott egyáltalán semmiben gátolni, de valahogy sokkal több mindent elvégzek olyankor. Tegnap már a levest megfőztem előre kétnapra, körris lencseleves, Ottolenghi recept, imádom, az ember nem, így csak akkor csinálom, ha nincs itthon.

a francia barátnőm, hogy ráérek-e egy viber chatre, megkérne egy szívességre. Rá, rá. Közben ír az egyik kerttervező barátom, mi újság, hogy vagy majd már meséli is, hogy éppen egy távoli egzotikus szigeten ültetik be az egyik kertjét, amit ő whatsappról irányít, képeket küldenek neki, ő bejelöli, hogy mi hova, majd visszaküldi. A másikon meg a barátnőm aki holnap nagyszületésnapos, még a szülei sem tudják felköszönteni, max telefonon, itt ugye nem szabad találkozni. Huszonegyedikszázad. Normális esetben nem bírnám idegekkel ezt a három (négy, mert a svéd szomszéd is rámírt valamiért) szálon futó nem is tudom minek nevezzemet, de délelőtt volt egy virágos fotózásom, ami igenjót tett a lelkemnek, ilyenkor nagyon jól el tudom viselni a huszonegyedikszázatod. Egyébként rettentő hangosnak találom, főleg a képernyőket, soknak, nagyon soknak. Este Csehovot olvasok, akkor mindig helyre billen az egyensúly.

a Pista, azzal meg mi van? Mama, a Pista bátyja pont tíz éve halt meg. Ja! De vót ott még az Antal is. Ő meg tudod, már negyven éve halt meg. Ja. Hát jóvan. Ezek is előjönnek minden alkalommal. A Pista bátyja mama 56-ban Hollandiába vándorolt testvére volt. Nem tervezte ő, de a vasúton dolgozott, Csornán, látta, hogy megy mindenki nyugat felé, s heccből ő is elment egy unokatesójával. A szüleiket meghurcolták, de persze fogalmuk sem volt róla, hogy hol a fiuk. Teltek az évek, Pista aztán hazajött, idősebb korára, sokat járt a mamához, nem találta a helyét, a régi helyekre járt vissza, de már semmi nem az volt, mint amit ötven éve ott hagyott. Pistabátyjával nagyon jól kijöttem, egyszerre hajtottunk ugyanarra az almára a mama kertjéből, meg az egresbokorra. Sokat jártuk az erdőt együtt. Fagyiztunk Sopronban. Pont tíz éve halt meg, novemberben. Én akkor augusztusban jöttem ki Angliába. Nem volt temetés, csak egy kis megemlékezés. A mama tesójától, akinek első a pénz, második a pénz, harmadik a pénz (na róla csak ez jut eszembe, érdekes), ó tőle hányszor hallottam már, hogy bezzeg a Tibike, ő még Svejcből is hazajött a Pista temetésére. Mondom, nem volt temetés, de az üzenet az nekem szólt.
Ma délelőtt, anyám: Mikor jöttök haza? A Tibike Svejcből mindig hazajön, ő leszarja a vírust.

egy még régebben otthonról hozott "Árdeli szép tánc" című lemezes-könyvemből van. Nagyon-nagyon szeretem. Télre, bármilyen ünnepre, vagy nem ünnepre, szerintem csuda ajándék. Ilyentájt szeretem ezt legjobban olvasgatni-hallgatni, őszi-téli időkben.

Ki nyárból őszbe ballag át,
Sugárból szőne balladát –
Fölötte tépett, őszes ég,
Vörösbe tévedt szőkeség.

Ki őszből télbe lépeget,
Lehelne szélnek éneket –
Fölötte köd, hó, szent hideg,
S a dallam sem szól senkinek.

Ki tél s tavasz felé megyen,
Miért töprengjen éneken?
Örökre úgyse tartana
Fölötte dal, se ballada.

Kovács András Ferenc