diagnosztizáltam magamat. Minden második gondolatom az utazás. Bárhova, akárhova, csak legyen már valami, hagyjam el a szigetet. Ja, hát persze, hogy lehet utazni, de milyen utazás már ez, semmi élvezet nincs benne, még mindig. Kérdi tegnap valaki, hogy ha most mehetnék bárhová a világban, akkor hova mennék, na ezen nem kellett sokáig gondolkoznom, kijött belőlem, hogy Svédország. Erre ma ír egy német pasi, egy volt tanítványom, egyébként virágkötő és termesztő, van egy házuk Svédországban, már tavaly is mondták, hogy menjünk bármikor, erre pont ma megint ír, hogy jövőre is lehet ám, sokat szabad a ház, nyár elején pont a vad csillagfürt virágzik, menjünk akkor, azt hittem el is sírom magam, ahogy ezt írta, pont most. Na de a svédes válaszom nem volt ám megfelelő, mert aki kérdezte, hogy hova mennék, azt mondja, na jó, de Svédországba el tudsz menni bármikor (eh, mi??) azon kívül hova mennél, kérdi. Hát mondom akkor Norvégia, Dánia, Finnország, Lettország, Észtország, érthető vagyok? Nem. Mondjak már akkor olyat, hogy Ázsia, Amerika, Afrika? Mondom oké, akkor Afrika. De leginkább mindig Európa. Nincsenek nagy vágyaim. Meg hát haza. Hova máshova.

Mézes bemázazva, birsalmalekvár készen. A konyhai tevékenységek átsegítenek a covidklausztrofóbián. Meg minden máson.