héten a keresztanyámék bent voltak mamánál, miután előtte vasárnapi szokásos telefonálásomnál mondták, hogy a mamát nem tudják odahozni a telefonhoz, ágyban tartják, mert a parkinzonja egyre rosszabb, s ne törje össze magát. Akkor gondoltam, hogy ez az ágyban tartás, ez lesz a mamának a vég. Keresztanyámék felhívtak a mamától, videósan, s akkor láttam megint benne a messzimamát, s kérdeztem tőle, hogy kik vannak ott nála, s azt mondta, hogy a Pista. A mamáék négyen voltak testvérek. A Pista volt az én kedvencem. Pista tizenhárom éve halt meg. S a mama őt emlegette a leggyakrabban a szülei mellett. A Pista a csornai vasúton dolgozott, s ötvenhatban, húsz éves korában (már ezt szerintem írtam is valamikor) látta a sok embert húzni nyugat felé, s az unokatesójával gondolták, hogy te, ne menjünk mi is? Így találták magukat egy lágerben, Ausztriában. S onnét Hollandia volt a következő állomás, ahol Pista megnősült, született egy fia, s minden nyáron jöttek haza nyaralni, amikor már lehetett. Miután nyugdíjas lett, Pista elvált és hazaköltözött Magyarországra. Igazából szomorú ez a rész, mert ő azokat az időket kereste, azokat az embereket várta, akiket akkor hagyott ott, ötvenhatban, amikor elment. Semmi nem volt ugyanaz. Jött a rák, s hetvennégy évesen meghalt. Három évvel volt idősebb a mamánál.