van egy kis ablakom, amíg nem esik az eső, az utolsó nárciszokat még gyorsan eldugdosom. Minden nap, amikor nem esik, csinálok valamit a kertben. A mama mindig a kertben bóklászott, ha kint vagyok, ő is ott van, bár ha bent vagyok, itt is itt van. Néha furcsa megnyugvás van rajtam, mert tudom, hogy neki már jobb ez, ami most van (vagyis, hogy nincs), csak őt tarthatom szem előtt, ne legyek már önző az én fájdalmammal. Szóval van még nárcisz, amiket két ribizlibokor alá-mellé ültetek el, idén nem lesz zőccség, na nem mintha nagy termesztő volnék, de borsót mindig szoktam ültetni, na idén azt sem, fűszerek viszont lesznek, rengeteg kapor, például. Sok virág lesz a helyükön. Két hunyorom a virágzás küszöbén áll, és a hóvirágok is nagyon jönnek fel már. Tavaly rengeteget elültettem, mert Skóciában egy hóvirágoskertben tanítottam, s persze hoztam haza jó sokat, s egy rész tudom, hogy hova ment, de gondolom máshova is tettem belőlük, na majd nemsokára kiderül. Várom még a telet, legyen egy jó hideg, de legyen már tavasz is egy kicsit, amikor a nap melege keveredik az első virágillattal és a madarak énekével. Körülbelül négy éve, még otthon volt a mama, kiültem vele a kertbe, nem szokott már kijárni, nem is tudta szerintem, hogy mi az a kert, de azt hittem, hogy a napsütés majd talán jót tesz, gyógyír talán, de nem látott semmit, csak egy tánculó alakot, látod lányom, ott anná a nagy fáná? Nem láttam semmit, szomorúság volt rajtam.
