ilyenkor a barátnőmet támogattam ezerrel, már mindig anyukája ágyánál voltak, felváltva vagy mind, néha hazament kicsit aludni, lezuhanyozni, szerencsére közel laktak, mindig írt, hogy mi van, hogy s egy éve ilyenkorra már anyukája nem tudott egyáltalán kommunikálni velük, s holnap lesz egy éve, hogy jött az üzenet, hogy hajnalban meghalt. Tíz nap volt az egész, hogy kiderült, hogy rákos, s nem volt semmi remény. Tíz nap. Akkor még élt a mama. Neki mától számítva még volt négy éjszakája a földön, s hogy ő magánál volt-e, nem tudjuk, de azt sem tudjuk, hogy tulajdonképpen miben halt meg, szívmegállás lesz majd a papírjára írva. Vajon hogy teltek ezek az utolsó napjai, míg mi mitsem gondolva készültünk a karácsonyra, dalolásztunk, sütöttünk, főztünk, ajándékokat csomagoltunk. Abban a reményben élek továbbra is, hogy ő a szüleire gondolt, régi karácsonyokra, s nem arra, hogy mi egy otthonba dugtuk be, s ott halt meg egyedül. Ha egy dolgon tudnék változtatni az életben az ez lenne, hogy ott legyek mellette, amikor meghal. Ezzel a tudattal nekem kell élni, ő meg már megnyugodott, megpihent.