- Mast te mellik is vagy?
- a Vica
- Jaaaa! Akkor jóvan.

vegyem fel a fonalat, egy hónap után. Múltban inkább nem, maradjon ott, ahol van, már kezdenek a szép részei is nemszépekké válni, a jövőnél meg, hát abba bele inkább nem spekulálok, de innét nézve, nem lesz fényes az. Beszippant minket a technológia, a vezető nélküli autók, a twitter, mindent csak appon, már nem kell semmi, csak egy telefon, aztán élheted az életedet, vidáman, hát nem tudom. Így aztán. Hosszú hétvége van, az ember tegnap elment Skóciába, családlátogatóba, nem, nem akartam menni, egyik oldalról, nincs valami jól anyukája, főleg fejben, de nem úgy, mint a mama, ő magának generálja, a másik a kutya, aki nem macskaálló, ott meg az élet értelme az az egyszem macska, meg amúgy is, imádok itthon lenni. Éppen hozom szobahőmérsékletre a kalács alapanyagait, bedagasztom, kel, addig húzok ki a kutyával. Tegnap odáig jutottam, hogy megöntöztem a kertet. Beszórtam jól csirketáppal, golyósított, aztán nagyon alaposan ráöntöztem, mert esőnek se híre, se hamva, de gondoltam, hogy kivárok én még ezzel az öntözéssel, s vártam, vártam. Eddig. A paradicsompalánták gyönyörűek, de ilyen idő mellett, s üvegház vagy fólia nélkül, minek is, na mindegy, hátha meleg nyár lesz. A dáliákat elültettem, egyelőre kis cserepekbe, hogy lássam, hogy hajtanak-e, meg aztán ilyenkor szedek majd le hajtást róluk, ha kell, most idén nem szaporítok, csak egyet, amit valaki kért, Jowey Winnie-t. Majd leírom mik lesznek. A tulipános hely, ahonnét szoktam rendelni, peter nyssen, meg írt, hogy lehet előrendelni a tulipánt, meg is teszem gyorsan, igaz, hogy novemberben ültetek, szeptember előtt nem is küldik, de fogy, mint a cukor, s ráadásul megy az ára, nem veszek belle époque-ot, de az a nagysláger, így annak egy hagymája már egy font. Visszatér a tizenhetedikszázadi tulipánmánia, úgy járunk. Sarkantyúka "milkmaid", oroszlánszáj "madame butterfly", sok cosmos (purity, antiquity, fizzy white, cupcakes white), meg árvácska (brush strokes), ezek éppen fejlődőben, de kint mindjárt lesz retek, a borsó nem jó idén, de sorul az újhagyma is, meg jó sok kapor és körömvirág (sunset buff), ezek mind egy rakáson. Hát ilyenek, de majd még mesélek mást is.

Felkelsz, felöltözöl,
begyújtasz a kályhába,
kimégy az udvarra,
elsöpröd a havat,
enni adsz a kutyáknak,
feltöltöd a madáretetőt,
fát hasogatsz,
kiköszönsz egy utcai járókelőnek,
megtapogatod a derekad,
elnézel az erdő felé –

még élsz.

Oravecz Imre

február huszadikán az oroszok megtámadták Ukrajnát, két hétre teljesen leálltam. Egyszerűen semmi másra nem tudtam koncentrálni, a híreket néztem folyton, megállás nélkül, semmi mást. Szoktam egyébként zenét hallgatni, sőt néha betenni egy hangoskönyvet vagy filmet a háttérben, pl. editáláshoz, de ebben a két hétben semmi nem ment. Hogyan tudnánk segíteni, ez járt a fejemben csak. Hálisten megtehetjük, hogy adományozzunk rendszeresen (s ezért is kaptam két hét után össze magamat, hogy azért is muszáj a munkára koncentrálnom, hogy tudjak segíteni), egyébként ez itt Angliára nagyon jellemző, bármikor, erről majd egyszer írok, viszont azt nagyon fájlaljuk, hogy ide eljutni az ukránoknak szinte egyenlő a lehetetlennel. Dolgoznak az okosok (egyébként pont hülyék) a rendszeren, de vízumigénylés és hasonlók, nem könnyíti meg a helyzetet még mindig. Van olyan falu az országban, ahol szinte minden ember felajánlott vendégszobát, kisszobát, különbejáratos akármit, csak jöjjenek, na hát nálunk is, eddig öt család plusz mi, jelentkeztünk. A házunk nem hatalmas, de sok jó ember, a vendégszoba nagyon kedves, de ha arról lenne szó, akkor kipakolom az irodásszobámat (luxus, tudom) és abból csinálunk nekik egy szép szobát, a legnagyobb (és legjobb kisugárzású) szoba a házban.

A főbérlőtől persze kell engedély ilyesmihez, úgyhogy amikor pont itt járt, mert a házriasztó megint éjjel kettőkor riasztott, de nem tudtuk kikapcsolni, vá, na mindegy, kérdeztem erről, s mondta, hogy előbb szabaduljak meg a skóttól, akkor jöhet ide akár öt ukrán is. (egyszer majd az angol-skót "barátságról" is írok) Ha valami előrehaladás történik az ügyben (nem a skóttól való megszabadulás ügyében), majd mesélem.

ásónyommal kijött vagy három giliszta. Szuper a föld, de télen sokat árnyékos az a hely, a sufni mögött, ahol pont ez történt. Rebarbara megy majd bele, mert nyáron viszont kap elég napot. A szélébe egyszer violát tettem, éppen nem volt helye sehol, oda teszek mindent, amit nem tudok, hogy éppen hova tegyek, de pont kidobni meg nem akarom, a viola fehér volt, most meg sárgán virágzik. Elültettem ma a borsót, retket, újhajmát, éjjel fagy jön, de az pont nem lesz gond már, viszont egész héten gyönyörű jóidő lesz és melegszik a föld. A sweet pea-nek csináltam mogyoróból futópályát, erdei mogyoró, lehet vágni, de én inkább úgy vettem pár ágat, mert nem tudom, hogy ki a tulajdonosa annak a résznek, ahol tudtam volna magam is vágni, meg aztán meg is csúsztam, mert tavaszodik a mogyoró is. A sweet pea-t még nem ültetem, még annak egy hónap is, mire bekerül, mert még biztosan lesznek fagyok, de főleg azért, mert én nem tavaly év végén ültettem el, hanem csak idén, így még nem tart ott, hogy kimenjen. A borsót szeretem nyírfaágra futtatni, hogy ágasbogas legyen, ahogy elkezd nőni, virágozni, borsóhüvelyesedni. Van már sok sok virág, főleg hunyor, kankalin, az a vadféle, amit mindig csodáltam a Bakonyon át, ahogy vitt a busz, az egyetemre, csupa sárga a házelőtti füves rész. Jácint, azt soha nem ültetek, de az valahogy mégis van. Nárciszok, györgyike és a bluebell. Japánbirs, fehér. Meg a gyöngyvessző bokor (spirea), amit pont el fog takarni a sweet pea, amikor elkezd futni, de addigra már csak egy szép zöld bokor lesz a most fehérlő helyén. Elég jót tesz nekem ez a kert dolog, teljesen lenyugtat, csupa harmónia leszek tőle.

Világosságból
fakad a sötétség.
Sötétségből fakad
a világosság.

WS

hogy majd két nap távol, egy tanítás, egy fotózás, majd kicsit eltereli a figyelmemet. Odafelé The Magic Apple tree-t hallgattam, Susan Hill, de volt baleset, volt lassútraktor, volt minden, de próbáltam nem bekapcsolni a híreket. Nehezen, de az sikerült. Másnap már kevésbé sikerült, elkezdtem a híreket nézegetni munka közben. Hazafelé, kocsiban, hírek, gyomorgörcs. Hazaérek. Bejövök az ajtón, s hallom az embert, hogy videóbeszéglet a barátnőm nagyfiával, tizennégy éves. Úgy beszélgetnek angolul, hogy az álom, (az első) felvételi vizsga előtt, ami másnap volt neki. Leültem, csak hallgattam őket, s akkor végre aztán teljesen kikapcsoltam egy időre. Eleve szuperjó felvételit írt, nyolcvankilencpontosat, kisujjából, de nem is ez a lényeg ám, hanem ez egy olyan fiú, aki folyton kedves, mosolyog, barátságos, szorgalmas, mindig mindenkinek segít, teljesen önzetlenül, szupersportoló, minden akadályt lelkesen vesz. Programokat ír. S én meg mindig olyan büszke vagyok rá. Sok ilyen gyereket a földnek. A fiatalok. Előttük a jövő, bármiről álmodhatnak, s bármit elérhetnek, s ezt a lehetőséget nem szabad elvenni tőlük.

tudjuk aztán mégis csak nem a híreket hallgatni állandóan. Gyomorgörcs. Felhív egy szerkesztő, hogy megbeszéljük, hogy miért vérzik több sebből - főleg miattuk - egy fotózásom a hétvégéről, s mondja, hogy de hát nem kell aggódni ezen, úgyse tudunk mit csinálni. Persze, sokat nem, azon kívül, hogy anyagilag támogatunk innét távolból szervezeteket, de ezen kívül hogy nem lehet nem aggódni azon, hogy bármelyik percben kitörhet a harmadik világháború? Ne így legyen. Csodálom, tisztelem az ukránok bátorságát. Meg is néztem, hogy hol vannak Ukrajnában a néprajzi múzezmok. Semmit sem tudok az országról. S hirtelen elkezdtem róla olyan sok szépet látni, hallani. Miért kellett ehhez egy háború, na azt nem tudom, szégyellem is.

Az embert kilőtték az űrbe.
Az űrt belőtték az emberbe.

Gáncs Kristóf

amit a múlt héten találtunk, amikor elment a villany, másfél nap, a fűtés hiányzott, más nem, nem hallottuk a híreket, most meg, vissza a valóságba, lesz-e világháború, amikor pont, hogy kijöttünk két év őrületből, most jöjjön egy másik, a sweet pea bújik, paradicsomot is ültettem magról, az is lassan, ha nem pirosodik itt meg, nem bánom, inkább legyen eső, mint aszály, hogy lehet kibírni itt a sok esőt, nem tudom, de azt sem, hogy az aszályt, de hogy lehet azt kibírni, amikor behívnak katonának, a huszonegyedikszázadban, hogy lehet bírni, ami most megy, félelmetes, miközben végre készülök az első nagy fotózásaimra, egy kert, egy farmer, újra órákig kocsiban, a híreket be nem kapcsolom, az biztos, keresek valami jó kis e-könyvet.

mindig nem hiányzik otthonról semmi, sem túrórudi, sem nógrádi ropi, úgy kimondottan, hogy ne tudnék nélküle élni. A mama borsólevese, az például igen, a mákostésztája is. A túróstésztája is. A fánk nem, szegény azzal valahogy nem talált bele, szalagos volt, de nagyon olajos is, de mondjuk megenném ám most azt is, hogy a fenébe nem. Semmi nem jön vissza. Soha. Nem magamat akartam megríkatni valentinnap reggelén, kávé után, de még reggeli előtt, hanem azt akartam mondani, hogy a mai csendes reggelben a Guttenberg kiadó pár könyvével vettem körül magamat, amik tegnap megkérkeztek, karácsonykor otthon járt egyik barátnőm otthon beszerezte, majd átadta egy másiknak, aki ide elhozta. Ez ám a valentinnap. És ezek, amiket legjobban szeretek otthonról elhozni ide, könyveket. Magyar betűkkel, magyar szavakkal, magyar gondolatokkal. S most megjelent a Darázsolás is, végre, László Noémi versek Kürti Andrea illusztrációkkal, ezt már arra tartogatom, amikor én mehetek el könyvesboltba, s én vehetem le a polcról, be a bőröndbe, vissza ide. Remélem, hogy nemsokára.

A világ kék volt, zöld, piros,
nagy, ismeretlen, titkos, otthonos.
Az égre hinta szállt, akáclevél,
a földre álom, tollú, tél.

A földben vasgolyó volt, tört cserép,
formátlan, csonka kő, csonttörmelék,
az idő lágy, forró viasz,
és minden szó
igaz.

László Noémi

napok. Az ember nincs sokat itthon mostanában, de most négy éjszaka is elvan, hú, annyira kellett ez most nekem. A szrul kezdődő év nem sokat javított, bár nagyon jól esnek a madaraktól hangos reggelek, a napos séták a kutyával, sokat matatok a kertben, rengeteg a hóvirág mindenfelé, vasárnap vendégek, megfőzöm a karácsonyt, karácsonyt és hároméves szülinapot ünneplünk, meg azt, hogy találkozunk, csak úgy, szóval van sok jó dolog is, mint tegnap a séta, eljött a barátnőm, pedig úgy volt, hogy én megyek felé a kutyával, de aztán a másik autónk semmire nem reagál, ez is covidautó, két éve nem használtuk, csoda, hogy alig él, szóval itt vagyok ragadva a faluban, két nagy tejet vettem, holnap sütök kalácsot, éhen nem halok, három nagy csokor nárcisz is jött a boltból, még utolsó pillanatban, csak alapvető dolgokat. Három nagy vaj van a hűtőben. Hát kell, jóvan, mert babkát is csinálok vasárnapra, nem kenyérre kenem, mondom az embernek, aki les, hogy minek ennyi vaj. Szóva tej, vaj, nárcisz. Alapvető boldogságok.

végre, valahára. Olyan szárazság volt már, sok napsütés, szelek, elfogytak a tócsák, eltűnt a sár. Porzott már a föld a bújó nárciszok alatt. Tegnap végre megmetszettem a rózsákat, kiástam egy nagy varjúhájat, s visszavágtam a maradék mindent, ami még volt, őszirózsa, például. Az ember nincs itthon sok napig, na jó, a hétvégén lesz, de ma már birtokba vettem az étkezőasztalt, végre nem az ő képernyői és munkás cuccai terítik be. Elkezdtem a vendégszobát rendbe tenni, a koronavírus annak sem tett jót, mindent oda pakoltunk, majd elvisszük a cseritibe, majd eltesszük a garázsba, úgyse jön senki, de márciusban már ittalvós vendég jön, meg egyébként is nagyon bizakodó vagyok, hogy idén könnyebb lesz utazni és mindig lesz ott a szobában majd valaki, kilátással a kertre. Át kell néznem az ágyneműket, lepedőket, meg aztán valahogy egyensúlyt kellene találni, mert az ember játszós (gitározós) szobájának tekinti, én azért mégis szeretném, ha vendég jön, ne a gitárok lepjék el. Mintha baromira nem lenne dolgom, nekiláttam szinte nagytakarítani. De hát esik az eső, pont jó nap pakolászásra (úgy csinálok, mintha nem volna ezer más dolgom)