elsején kisütött a nap. 14 fokra. Hú de jól esett. Imbolc. Mintha lement volna egy nagy súly, mintha könnyebb lenne picit már. Végre van a fejemben egy kis hely, amivel tudok gondolkozni, tervezni, dolgozni. Ma már nem sütött, de ma is tavasz volt, a madarak csak úgy dalolnak, virágoznak a hóvirágok, a hunyorok és a kankalin a kertben. Elvittem a kutyát egy nagyobb sétára, két és fél óra, irtó luxus, de nagyon kell valamin dolgoznom és azt akartam, hogy jól fáradjon el és szippantsunk be sok frisslevegőt. Hát nem, köszi, ő, velem ellentétben, nem volt fáradt. Váá. A hétvégén is elég jó idő volt, akkor megint nekiestem egy csalitos résznek a kertben. Nem nagy a kert, de csalitos az akad benne épp elég. Megesz minket a borostyán a két szomszéd felől, s azok alatt tisztogatom mindig. Rebarbarát akarok ültetni, annak csináltam helyet, trágyát kellene hozatni, táplálékot adni a földnek, ma megjöttek a dáliák, az egyik helyről, négyféle, még jönnek egy másik helyről, aztán készvége. A kiásottak egy része penészes lett, kuka, nagy részük rendben van, a nem kiásottak meg tuti rendben vannak, nem voltak itt nagy fagyok, többet aztán tényleg nem ásom ki őket, csak most átrendezek kicsit. Szóval itt a február, tiszta tavasz, de azért még egy kis havat, kérhetek-e?

próbálom nagyon lájtosra venni az olvasástémát. Marghanita Laski, The village (nagyon szeretem a Persephone könyveket, késő 19. valamint 20. századi női írókat adnak ki), kedves, kellemes, nem fog mély nyomot hagyni bennem pont ez, de jól esik most olvasni. Karácsonyra kaptam egy Vita Sackville-Vest "In your garden"-t, na ez örök kedvenc lesz. A negyvenes évek végén, az Oserverben megjelent cikkeiből lett ez a könyv, 1951-ben adták ki, azóta is nagyon állja a helyét, hú de sokat tanulok belőle. Egyéb olvasmányaim pedig szakmai kutatások, de erről majd írok később, ha már fent lesz az i-n a pont.

enni téli sétán, az egyik kedvencem. Reggel szellőztetni, beengedni mindenhova a csípős telet, az a másik. A friss levegő az, ami nélkül a legnehezebben bírom. Elmúlt öt óra, de még nincs sötét, éppen megy le a nap, piroslik az ég alja. Begyújtottam a kandallóban, van sok fa, a gázzal meg spóroljunk, skóttal élni nem könnyű ám. Viszont a skót éppen főz és ma elvégezte a heti bevásárlást, nem kell engem sajnálni mégsem. Gyertyát minden nap gyújtunk. Henry hamvait egy szép dobozban megkaptuk, a tappancsairól lenyomatot, na azokra ránézni sem bírok, mert csak úgy jönnek a könnyeim. Bár jönnek azok anélkül is, de hálisten már kevesebbszer. De minden nap, hibátlanul. Ezt a festményt* feltettük a falra, pont egy kis könyves szekrényem fölé, s arra pedig rá a Henry dobozát, mindig gyújtunk neki gyertyát. Egy barátnőm Sir Henry hóvirágot küldött, azoknak a billétája is ott van. Egy csokor tulipán várt az ajtó előtt ma, szomszéd néni, gondoltam egyből, átnéztem a kutyáikra tegnap párszor, míg ők operáról tanultak, nyolcvanfelé, annyit tanulok tőlük. Nekünk meg van egy új kutyánk. Finn a neve. Mindig boldog. Mindig. Szeret minket, az első perctől kezdve, mászott ránk, ugrált, úgy örült, majd beleőrült, amikor találkoztunk, s elhoztuk, vissza se nézett. Micsoda kis teremtmények. Tényleg nem kell neki más, csak szeretet. Ja, meg labda és kaja. Ennyi. Szeressük, azt kéri főleg. Sokat nyugodott, szokja rendesen a mi élettempónkat. Régebben három nagy kutyát terrorizált, nem bírták ezt az energiabombát, így a család úgy döntött, hogy megválnak tőle. Itt meg rendben van. Itt alszik mellettem, mert jól lefárasztottuk, amikor elsétáltunk a farm shop-ba, a szomszéd faluban, ott szoktuk a húst venni, dobáltuk neki a labdát, mi meg almát ettünk.

* a festményről meg annyit. Egy festőnő, akinek a műveit képeslap formájában szoktam megvenni, aztán instagramon is követjük egymást, lájkolgatjuk, kommenteljük egymást, de úgy semmi nagyon különös, hát erre egyszer csak jön tőle ez. Élethű Henry a kutyasétákról, mert arról szoktam szinte minden nap sztorizni, sok sok képpel, hát jól megfigyelte a Vanessza, lefestette, minket meg jól megríkatott. Még az embert is.

az év. Mesélek egy kedveset. Karácsony körül egy kedves embertől kaptam egy kedves emailt. A felesége a semmiből csinált egy csoda kertet, s mivel úgy érzik, hogy nem fognak mindig ott maradni, túl nagy a ház, ezért szeretné, ha lefotóznám egy éven át. S elhívott hozzájuk, hogy ezt megbeszéljük. A nő is otthon volt, tudta, hogy valaki jön, de nem tudta, hogy én. Leültünk hármasban, akkor még mindig nem tudta a nő, hogy miért vagyok ott, s a férfi elkezdte mondani, hogy mivel idén leszel 60 éves és te egy olyan szuper partit rendeztél nekem, amikor én voltam annyi, de tudom, hogy te nem szereted a partikat, így gondolkoztam, hogy mit adhatnék neked, s arra gondoltam, hogy egy egész éven át tartó kertfotó milyen jó lenne. Volt ám öröm. Abban egyeztünk meg, hogy könyv lesz belőle. 10 percre tőlünk van a kert, s nagyon tetszik nekem is, szóval élmény lesz. Teljesen meghatott, hogy a férj ötlete volt az egész.

A héten kezdem a szezont, egy téli kerttel, jó nagy fagyot mondanak (az itt mínusz öt, hihi), s a kert tele van csodás struktúrával, ami alatt azt értem, hogy csodásan tartott puszpáng. Ezek egy kis faggyal annyira jól néznek ki. Jövőre jelenik csak meg majd, pont egy év múlva, addig nem is tudok róla mutatni semmit, de majd akkor biztosan. Januárban mindig azt hiszem, hogy semmi munkám nem lesz az évben, aztán egyszer csak mindenki felébred a téli álmából. Én is.

én a télnek is, istenbizony, de hát ha egyszer nincs? Ma már reggel látszott, hogy sütni fog a nap, egy egész napos eső után, alig vártuk. Találtam egy zacskó nárciszhagymát, vad, honos, én hülye azt hittem, hogy már elültettem őket a vadalmafa alá. De akkor oda miket ültettem? Na majd kiderül. De ezek is elfértek még ott, húsz darab. Aztán egy kis pekecben találtam még vagy harminc hagymát, fene tudja mik, ránézésre nárciszok, úgyhogy azokat eltettem egy nagy vasvödörbe, még az ember anyjától guberáltam el, 'White Lady', azokat felismertem, szép nagy hagymák, s csak azokhoz volt kis pálcikám, hogy azok vannak ott, a pekecben, de a többi más, hogy azok mik, na majd az is kiderül. Úgyhogy jó sok cserepet befogtam megint. A házelőtt kiástam egy bokrot, csak szemszúrónak volt ott. A hunyorok leveleit levágtam, pár már virágzik is. Nemsokára a hóvirág is fehérlik, a mamánál már virágzik is, a tesóm minden évben küld képet róluk, szívmelengető. Egy barátnőm küldött a héten 'Sir Henry' hóvirághagymákat, pont úgy jöttek, hogy még most elültetem és fognak virágozni. Ez is a vadalmafa alá került. Kiástam egy páfrányt, szegény nem érezte már jól magát, s vele együtt ment egy nepeta is. Még arról a részről kimegy a varjúháj, ami szintén az ember anyjától jött, de icipiciben, most meg már három nagy növény van belőle, már osztogattam is, na az oda pont nem kell, máshol van belőle, hogy mégis a békesség megmaradjon. Az ember levágta a tiszafasövényt, meg akkor már, ha kéznél a szerszám, akkor a hóbogyó bokrokat, van belőle jó sok. Egy kerti kukánk van, amit covid óta alig vittek el, így a farmra hordjuk a kerti szemetet, egy nagy fehér zsákban, amiben a köbméter tüzifát szokták hozni. Nem komposztálunk, rettenetes patkányfogó, valahogy nem vágyunk rájuk. Háromszor fordult a zsákkal ma. Most semmi mást nem csinálunk egy darabig, hagyjuk a kertet. A földben nem vakerászok, csak visszavágtam pár évelőt. A japánbirs meg tiszta bimbó, pár nap és virágzik. Alatta tavaly teleraktam hóvirággal, amikor a hóvirágok már elvirágoznak, zöldben, akkor kell kiásni és terjeszteni, így hoztam J-től, akihez agyagozni jártam, pont olyan kertje van, amilyet én is szeretnék. Vadregényes. Egy régi gyümölcsössel.

egy hete mondták meg nekünk, telefonon, hogy a Henry rákos, pont itt ültem, ahol most, a dolgozószobámban, a kutya mögöttem aludt a székemen, én meg a szék legszélén éppen elfértem, így ment ez már, ó mióta!, az ember feljött, hátra se néztem, kérdem tőle, na mit mondott a doki? De csak nem szól, nem szól, s hátrafordulok, hát látom, hogy zokog. Addigra Henry már nagyon gyenge volt, minden erejét arra használta, hogy lélegezni tudjon. Aznap este be is mentünk aztán az állatorvoshoz, s ott mondták, hogy nincs más lehetőség, csak elaltatni. Ami másnap volt. Iszonyatos napok jöttek. Rettenet. Azt hittem, hogy nem mászunk ki, azt hittem, hogy vége az életnek, hogy csak arra a napra várok, amikor majd én is meghalok és újra láthatom ezt a szaros kis kutyát. Az embert még soha nem láttam sírni. Most láttam. Zokogni, napokig. Mára már tudunk lélegezni. Tudunk enni. Nézegetjük a régi képeket, amikor még jól volt, amikor boldogan szaladgált, amikor egy egészen más kutya volt, s előttünk vannak az utolsó hetek álmatlan éjszakái, amikor csak a légzését hallgattuk, hogy miért nem javul ez a bronchitis, nem értjük. Rettenetes fájdalom, hiszen olyan volt ő nekünk, mintha a gyerekünk lenne. Minden percet velünk töltött, vagy az emberrel, vagy velem, vagy közösen. Soha nem volt már egyedül, másfél év alatt kb 5 órára hagytuk összesen magára. Teljes ápolásra és figyelemre szorult. És most már nem szenved, most már csak mi, de mi ez ahhoz a sok sok sok sok boldog pillanathoz képest, amit a 9 év alatt kaptunk tőle. Rengeteget segített nekünk, hogy tudtunk róla, s erről a rettenetes gyászról beszélni barátokkal, ismerősökkel. Olyan üzeneteket kaptunk, amik örök életre elkísérnek és nem tudok elég hálás lenni értük. Míg szenvedtünk, próbáltam az érzés mélyére menni, kicsit szétszedni, ezt szoktam, ha rámjön a pánikroham, hogy mi ez, honnét jön ez a rettenetes, leírhatatlan fájdalom. Ez az érzés annak a csodálatos szeretetnek az eredménye, amit iránta éreztünk és érzünk is örökre, s a feltétel nélküli szeretetnek, amit ő érzett irántunk. Ha ez nincs, akkor mi sem szenvedünk.

Süt a nap. Kivirágzott a jácint, dobja az illatát és olyan jó beleszippantani. Olyan jó élni. Megyünk előre.

Van benned valaki, aki nem depressziós! Nem szomorú, és nem kétségbeesett. Még a legmélyebb bajban is képes nevetni.
Van benned valaki, akinek a baj nem baj. 
És a nehézség nem nehézség. 
És a sötétség nem sötétség. 
És a kilátástalanságban is lát. 
És a haláltól sem fél. 
És ha elvesztesz valamit, azt mondja: “Van másik!” 
És ha gödörben van: kimászik. 
És ha elveszik a kedvedet: visszaszerzi. 
És ha beteg vagy: meggyógyít. 
És ha meg kell születned: világra hoz. 
És ha meg kell halnod, átvezet a sötétségen és újjászül. 
És ha szenvedsz, azt súgja: valamiért jó, hogy így van. 
Van benned valaki, aki még a gyászban is képes a derűjét megőrizni. 
És mindenen felülemelkedni. 
És a könnyező szemedet kívülről nézni, mosolyogva. 
És ha félsz – nem fél. 
Van benned Valaki, aki több mint te vagy. 
Aki a lelkednek tud parancsolni. 
Aki ha kövér vagy, le tud fogyasztani. 
Aki ha sovány vagy, meg tud hizlalni. 
Aki ha dohányos vagy, le tud szoktatni a cigiről. 
Aki belül mindig nevet. 
S ha elfog a “nem érdemes élni!” – láthatatlan lábával jól fenékbe rúg. Nem egyszer, százszor is, és azt mondja: “gyerünk tovább!” 
Van benned valaki, aki halhatatlan. 
És derűs. 
És erős. 
Nem lehet vele elbánni. 
És ha földre rogysz, fölemel a grabancodnál fogva, és talpra segít. 
És ha már úgy érzed, nem bírod tovább, olyan energiát ad, hogy széttöröd gyávaságod és önsajnálatod börtönének rácsát, és szabaddá tesz. 
Hallgass rá! Ő vagy te.

Müller Péter

napján az embernek fogorvoshoz kellett mennie, délre, s mivel azt gondoltuk, hogy nagy lesz a tömeg, s majd nem talál parkolót, így elvittem én, hogy esetleg körözök majd amíg végez. Hálisten nem volt tömeg, s hálisten volt piac. Már rég nem járunk ebbe a városba, csak fogorvoshoz főleg, így a váratlan piac feldobott egészen. Még korai, de már árultak brit nárciszt és tulipánt. A tulipánt nem nagyon szeretem ilyen korán, de a nárcisz jöhet ilyentájtól, bármilyen mennyiségben. Volt már olyan, hogy karácsonyi miséről hazafelé csodáltuk a virágzó nárciszokat az egyik kerítés mellett. Amiket vettem, még csak bimbósak voltak, de mostanra már csupa sárga mind, pont karácsony utánra kellemesen jól esik. A jácintok még, amiket a múltkor bedobtam egy üvegbe, azok most kezdik mutatni a fehérjüket, az is nagyon jól esik. Nem várom a tavaszt egyelőre, sőt, nagyon várom az igazi telet, a nagy havat, de ebben az országban az ember könnyen hozzászokik a korai nárciszhoz, tél vagy nem tél.

Hol vannak ők, kik elmentek,
hol vannak az elmentek?
Hol van a lelkük, hol van,
ha már szívük nem dobban?

Fönt, fönt, a végtelenségben,
az áttetsző sima kékségen
a lelkek, halld, gurulnak,
ott már nem búsulnak,
majd megpihennek szépen
a tejúti töltésen...

Most csillag gyúl, égi lámpás,
kanóca földi sóvárgás...

Cseh Katalin

sül, ez az utolsó. Két kis rúd mákos. Csendes a nap, emlékezős. Itthon lenni mindig annyira, de annyira nyugis. A konyhából figyelem a madarakat, tele velük a kert, a vörösbegy nem hagyna ki egy napot sem szórakoztatásból. Tegnap meghalt egy barátnőm. Általános óta ismertem, csak két évvel volt felettem, de kicsit később lettünk igazából jóban. Hamarosan utána, hogy ide kijöttünk, még elmentem hozzájuk, teáztunk, beszélgettünk, megmutatta a gyümölcsösüket, szerettem azt a falut, mindig. Rákos lett pár éve. Annyit, de annyit élt, annyi mindent tett, mint sok ember száz év alatt sem. Nagyon szerette az életet, az erdőt, mezőt, a vadvirágokat, mosolygott mindig, kedves volt, jó ember volt. Négy gyerek karácsonya mostantól mindig szomorú is lesz. Én meg sütök. Rá gondolok. Megnyugtat. Sül a bejgli. Egy adag kifli is készen ma, ez vegán, nem magunknak. Az egyik bejglit holnap viszem, s megjáratom hátizsákban, erdei túrán. Hidegben, barátokkal, a kis templomnál meg megállunk, elő a flaskákkal, kinek mi lesz a forró ital, a sütiket pedig kidobjuk a képzeletbeli piknikszőnyegre, s örülünk, hogy ott, hogy itt lehetünk.

Nyújtózik csak, ásít az ember 
és kiskertjében elmatat. 
Máglyába hord szemetet, rongyot, 
kiszáradt, férges ágakat. 

Körötte térdig ér a fű, 
harapószöld a dús csalán. 
Az éles fényben hunyorog, 
elüldögél az udvarán. 

Majd este lesz, nehéz sötét, 
s ő alszik csendben, mint a holtak. 
De éjféltájban felriad 
és hosszan bámulja a holdat.

Szabó T. Anna

ülnek egy vázában, három, aljukra icipici vizet tettem, csak a gyökereknek, majdnem mutatóba, a jácintok már bújnak, látszik, hogy lesz virág, de még nem látszik a fehérjük, talán karácsonyra, bent vannak jó melegen, az étkezőasztalon. Minden ezen az asztalon történik. Mellettük száradnak a marunchino-k, meg ne kérdezze senki, hogy mi az, mert nem igazán tudom. Nemrég egy barátnőm hozott marunchino sütiket a pékségükből, húdefinom volt, kívül kicsit szilárd, belül jó nyúlós, mandulás, szárítottbarackos. Elkezdtem guglizni. Találtam egy receptet, az összetevők pont azok voltak, mint amik a pékséges zacskón, úgyhogy neki is láttam. Most éppen a két óra pihenő-száradó fázisban vannak, de közben pihen a hókifli is a hűtőben, azok mindjárt jönnek ki formázásra. Majd jelentek erről a marunchinóról, nagy reményeket fűzök hozzá. Örülök, hogy már ide eljutottam, hogy ma végre tudok valamit csinálni. Tegnap este 7-kor ágyban voltam, majd ma reggel 8-kor felkeltem. Lázam éjjel volt, majd felváltotta egy brutális fejfájás. Valamit enyhült. Próbálok másra koncentrálni, nyugis dolgokat csinálni. Ha ennyivel megúszom a harmadik oltást, akkor nem fogok panaszkodni.

karácsonyra készül. Csütörtökön templomdíszítés, vasárnap meg Carol Service, Silent Night-tal meg Once in Royal David's City-vel, meg a kedvencemmel, ami az In the Bleak Midwinter. A kedves (s covidtól valamelyest ideges) karácsonyi készülődés mögött, hatalmas felháborodás van a faluban. A farmer anyja, vagyis a korábbi farmer felesége, aki egyébként a templomdíszítést vezérelte évek óta, de tavaly azt lepasszolta, tehát most a karácsonyi díszítésen sem lesz ott (ez hatalmas feketepont!), de még a carol service-en sem (egyszerűen felháborító!), s róla ment a susmus a karácsonyi partin a nagyházban is, szóval hogy ez a nő Egyiptomba megy a héten nyaralni, egyedül, s ha ez még mind nem elég, a karácsonyt is ott fogja tölteni, miközben a férje egyedül, térdműtétre várva, marad itthon, a fia nem is beszél vele, mindenki ki van akadva, hogy ilyet a falu még nem látott, micsoda viselkedés ez, meg egyáltalán, mit képzel magában, van ennek a nőnek szíve? Mondtam az embernek, hogy az egyedüli nyaralást egyébként én nem ítélem el, sőt, szerintem abban nincs semmi, de hogy én őt nem hagynám magára mindenfájósan, betegen, elesetten, ráadásul karácsonykor. Szóval ez feketíti be a karácsonyt a faluban, jobban, mint a covid, minden zárt ablak és ajtó mögött erről megy a susmus.

Egyébként, tök hülye, miért pont Egyiptom? Miért nem egy havas kis falu valahol az Alpokban vagy Finnországban, a Mikuláshoz közel? Áh, fene se érti az embereket.

diagnosztizáltam magamat. Minden második gondolatom az utazás. Bárhova, akárhova, csak legyen már valami, hagyjam el a szigetet. Ja, hát persze, hogy lehet utazni, de milyen utazás már ez, semmi élvezet nincs benne, még mindig. Kérdi tegnap valaki, hogy ha most mehetnék bárhová a világban, akkor hova mennék, na ezen nem kellett sokáig gondolkoznom, kijött belőlem, hogy Svédország. Erre ma ír egy német pasi, egy volt tanítványom, egyébként virágkötő és termesztő, van egy házuk Svédországban, már tavaly is mondták, hogy menjünk bármikor, erre pont ma megint ír, hogy jövőre is lehet ám, sokat szabad a ház, nyár elején pont a vad csillagfürt virágzik, menjünk akkor, azt hittem el is sírom magam, ahogy ezt írta, pont most. Na de a svédes válaszom nem volt ám megfelelő, mert aki kérdezte, hogy hova mennék, azt mondja, na jó, de Svédországba el tudsz menni bármikor (eh, mi??) azon kívül hova mennél, kérdi. Hát mondom akkor Norvégia, Dánia, Finnország, Lettország, Észtország, érthető vagyok? Nem. Mondjak már akkor olyat, hogy Ázsia, Amerika, Afrika? Mondom oké, akkor Afrika. De leginkább mindig Európa. Nincsenek nagy vágyaim. Meg hát haza. Hova máshova.

Mézes bemázazva, birsalmalekvár készen. A konyhai tevékenységek átsegítenek a covidklausztrofóbián. Meg minden máson.

jön az a karácsonyi hangulat. Tegnap koszorúkészítőn voltam (egyelőre csak fotósként, a sajátunkat majd holnap alkotom), s odafelé Bublé karácsony ment, ki hallgat még cd-t, na én ezt csak azon, az oxfordi reggeli forgalomban amúgy sem lettem volna hajlandó a híreket hallgatni, meg hát mondom akkor most már ezt az egy (lett az másfél, mert ugye az oxfordi reggeli forgalom) órát azzal töltöm, hogy hangulatba kerülök. Semmi. Már a Nigel Slater Christmas Chronicles-t végighallgattam pár hete, imááádom, most már olvasom, hogy már nem kell annyit kocsiban ülni, de nem, nem jön. Tegnap este későn már, de gyorsan bekevertem a mézest, ma meg kisütöttem, egyelőre egy kiló lisztből, ettől sem jött meg a hangulat. Aztán az emberrel azt beszéltük, hogy a fát mikor vesszük meg, végül a szombat reggel, ezer éve nem jártunk sehol szombat reggel, mert abban a luxusban élünk, hogy itthonról dolgozunk és hézközben elintézünk mindent, hogy a szombati tömeget elkerüljük és a drága kincs hétvégi időt ne bevásárlásra fordítsuk, na de a fa, hátha majd attól jön hangulat, elő is szedem a karácsonyi dobozt és a díszeket, hátha. Aztán amikor felhívott az egyik szerkesztő, akivel sokat dolgozok és jövő évi kertfotózásokat kezdtük el tervezni, na akkor aztán végképp átlendültem a jövő évbe. Viszont ma este megkezdtem a képeslapok írását, s azzal azért kicsit jött ám valami..

tudtam, hogy születésnapod van, nem is mondta a facebook. Mondták páran. Ilyenkor szomorodok el kicsit. Nem azért, mert nem köszöntöttek, nem vagyok egy születésnapos elszámolós vagy akár nagy születésnapmegtartós, de ne már a fészbúk mondja meg. S nem csak ezt, semmit se. Namindegy. Begyújtottam estére a kandallóba, nézegettem a könyveket. Az ember egyébkéknt nagyon figyelmes ajándékozó, idén felhívta a yorkshire-i barátnőmet, hogy megkérdezze, hogy mi volt az a kézkrém, amit én annyira szerettem az ő skót házukban, amikor télen ott jártunk, a barátnőm meg is mondta, az ember meg szerintem kapott egy infarktust, amikor meglátta az árát, majd még egyet, amikor megjött a cucc és látta, hogy milyen kicsit kis tubus, tök vicces volt, de olyan kis kedves, hogy ilyenre gondol. Egyébként Aesop volt, ami nálunk még nyomokban sem fellelhető. Namindegy. Barátnős, barátos, szép nap volt. Ma még lenyomok egy utolsó munkát, a Country Livingnek lesz ez, időközben megjön a nagy vihar, majd ha hazaértem onnét, bekeverem a mézest, áll majd éjszaka, holnap sütés, aztán hétvégén folytatódik, hókifli, keksztekercs (nem, nem a kókuszos, ezt máshol keksz szaláminak is hívják), linzer, egy szíves kiszúróm van, de Zsuzsa barátnőm talált nagyonjókat a Tschiboban, linzerkiszúróformát, aztán még a héten lesz egy koszorúkészítős összejövetel egy barátnőmnél, majd elmegyünk másik kettővel az Avebury Manor-ba, s addigra, talán addigra, péntek estére, amire átjön az egyik szomszéd fish and chips-re, amit ő maga hoz, szóval talán addigra, talán, lesz egy kis karácsonyi hangulatom.

a classic fm végre elkezdte a téli-karácsonyi dallamokat, imádom. Csak az szól már.