Volt-e madarad, füstszínű,
apró, tenyérben szundító?
Voltál-e mohavár terén
virágharangot kongató?
Jártál-e tölgylevél alatt,
honnan a cincér megszökött?
Vigyáztad-e az őszikét,
amíg lilába öltözött?

Láttad-e álmos arcodat
harmattócsában ringani?
Sejtetted-e, hogy mit akart.

László Noémi

elvesztettem a fonalat utazás ügyében. Most már nem is nézek semmit, csináltatok egy PCR-t, ahonnét egyenest megyek életem - eddigi - legfontosabb munkájának utolsó fotózására, majd másnap összepakolom a bőröndöt, aztán irány. Rendeltem nyugtatót. Egyébként nincs semmi bajom, de néha megtalál a pánikroham, amikor se itt nem vagyok, se ott, mikor már a gate-nél vagyok, már ki onnét nem lehet menni, de még a gépbe se, na itt ér el ez gyakran. Mikor először ért el, sok sok éve, akkor volt nagyon rossz, mert nem tudtam mi az, s nem is utaztam el. Most már tudom, hogy mi ez, elkezdem az agyamat másfelé terelni, vagy lélegzősgyakorlatokat csinálni. Pl. simán tüdőröntgenen is rámjött ám ez egyszer, amikor ott állok egyedül, a doki meg bemegy a fal mögé, s én maradok ott egyedül, na az az. Szóval ilyen klausztrofóbiás pánikroham féle azt hiszem. Mindegy is. Szuper kis könyvet olvasok éppen, The Village, ötvenes évek, s hát a háború utáni évek itt egészen máshogy néztek ki, mint otthon. Ha kitart addig, ezt viszem, ha nem, akkor meg ezt, ezt majd Yorkshire-ben szedem össze a jövő héten, mert még oda el kell ugranom egyet tanítani. Alig várom. Yorkshire a második otthonom. Vagy harmadik. Valahányadik. Mindig kikapcsol. Van itt most minden, s ki kell a fejemet néha kapcsolni.

bekészítve, négyet néztem ki, majd mondom is mit. Mamának viszek be friss gyümölcsöt minden nap. Milyen tisztítószereket kell majd vennem. Mit főzök. Fás ismerőssel beszéltem, jöjjön el, nézze majd meg, mit lehet, hogyan lehet, majd ültetni. Ősszel. Kivel találkozok majd, átgondolni, négy napban, mert kettőbe belefér a Balaton, ugyanis egy napon nincs látogatási idő a mamánál. Az osztrákok elvileg beengedik az eu-s állampolgárokat. Le kell foglalnom a PCR tesztet. Meg találni valami enyhe nyugtatót, valami növényit. Szólni a banknak, hogy küldjenek bankkártyát, mert ezer éve lejárt, ami van.

De abba nem, abba semmiképpen gondolok bele, hogy milyen lesz odaérni, az üres, elhagyott házba, látni a lepuszult kertet, látni az élet teljes hiányát ott, az üres hűtőt, spájzat, sehol egy tyúk már, sehol egy macska. Senki, semmi. Nem gondolok bele, hogy milyen lesz ott lenni éjjel majd. Ezeket majd simán lenyomom, mondom magamnak, mert én olyan erős alkat vagyok, mondják nekem sokan, honnan veszik, nem tudom. Én most inkább gondolok tisztítószerekre, mamának ruhákra, minden másra, mint az, hogy milyen érzés lesz megérkezni a nagy ürességbe. De majd talán belakjuk azt is, nem lehet máshogy, nem lehet eltemetkezni a szomorúságban és a múltban.

volt mindig a telefonálós. Máskor is, de akkor volt a fő. Vele a gyomorideg. Anyám piás lesz-e és majd affektál, a mama kummogós lesz-e, mert az anyám részeg és rondán beszél vele, hasonlók. A hétvége mindig feszkós volt, pont ezért, halogattam is a telefonálást. Néha mondom megvárom a kétórát, ebéd után, de sokszor olyankor anyám még neki se állt főzni, mert éppen valahol ivott egész délelőtt. Namindegy. Most, hogy nincs ez a feszkó, azért előjönnek a feszkósérzések és fura, hogy ránézek a telefonra, egyik nap majdnem mondtam is az embernek, hogy odaszólok roxiba, mert így hívta a mama faluját, de aztán ó, dehogy szólok oda. Most más telefonos feszkó van, de ehhez erősebbek az idegeim. Hívom mamát. Fog-e sírni, rossz napja lesz-e, mindenkit elszid-e majd, demencia ejj, a mama nem volt egy káromkodós, de mostanában olyan dolgokat mond, hogy néha nem hiszek a füleimnek. Aztán lehet, hogy pont jó napja lesz, ma a tesóm pont egy olyat fogott ki vele, de ő legalább látja, mégis más a személyes, a telefonban fusztrált, mert nagy a hangzavar és alig hall. Még csak két hete és pár napja van bent, de már jobban van sokkal, pletyóz az asszonyokkal, fagyizik. Remélem, hogy velük nem káromkodik sose. Én el bírom viselni.
Fijam, adj egy kis pínzt. Minek az neked mama? A mútkor vettem egy fagyit, osztá nem vót nálam pínz. Na ez, ha fagyizni jár ki - vagy hát a kocsihoz, ami behozza nekik a nagy otthon nagy parkjába -, az már mindenképpen jó jel.

Egy madár repül ágról ágra.
Vár valamit. Keres valamit.
Órák telnek el, ezerévek.
Falevelek tereferélnek.

Süt a nap, állsz egy fal előtt.
Hosszú a nyár, rövid az élet.
Most beszélj, hallod! Most beszélj!
Ha madárnak, ha falevélnek.

Hosszú a nyár, rövid az élet,
most beszélek, most beszélek!
Ha elérlek, ha el nem érlek,
ha madárnak, ha falevélnek.

Kántor Péter

Amire gondolsz, legyen egyszerű,
hajnali tér, nyugodt mező,
derengő, tiszta sík:
a csend képzelhető.

Amit szeretnél, egyszerű legyen:
pár egymáshoz futó vonal,
csendülő szó - egyetlenegy,
amit mindenki hall.

László Noémi

reggel leszedek egy ilyen csokrot és csak jön, jön, pedig aztán nem is kifejezetten szeretem ezt a virágot, vagy eddig béna voltam vagy a magok voltak azok. Pedig későn vetettem, egy fotózás miatt, aztán most azért örülök neki. Főleg annak, hogy még a hűsben szedem, amíg a szomszédék (sohanemtermő) cseresznyefája mögül elő nem kerül a nap, ilyenkor jó a nagy sövény, reggel még jó a kert, hűvös. Nagyon tudatosan semmit nem csinálok ezen a hétvégén, mert a múlt hét vége nagyon húzós volt, volt egy reggel 4-től este 6-ig megállás nélküli munka, na jó, megálltunk reggelizni és ebédelni, mondtam aztán M-nek, hogy most hagyjuk abba, mert már kifogytam. Utána még két óra haza kocsival. Az már nyugtatós volt, Michelle Obama könyvét hallgattam, nagyon tetszett. Rákaptam a kocsiban a hangoskönyvre. Előtte Virginia Woolf volt. 13000 km-t vezettem február óta, csak munkába. Tegnap kérdezte egy magyar barátnőm, hogy elmegyek-e hozzájuk, amire rettentő lelkiismeretfurdalásom lett, de az autóba ülés gondolatától is minden bajom volt, hozzájuk meg több, mint egy óra odaérni. Holnap három órára megyek tőlünk, aztán szépen csillapodik, véget ér az iskola, az emberek elkezdenek nyaralni menni. A kertek már high summer-ben vannak, ilyenkor már elérik a fáradt szintet. Tegnap megkaptam a második oltást én is. Csak az útlevelemet nem kaptam még meg, amit be kellett küldenem a brit útlevélhez, egyelőre maradok optimista, hogy augusztus elején visszakapom, legalább a magyart. Utazás ügyben nem olvasok egyelőre semmit, mert naponta változik. Most ment innét haza egy magyar ismerőspár, egyből küldték őket karanténba, de aztán teszt, két nap után kimehettek belőle. Az osztrákokhoz vettem jegyet, hogy jobban bonyolítsam a helyzetemet. De tranzitban leszek, elvileg így mehetek, meg bemondom, hogy temetés, talán elfogadják. Vagy zárjanak be egy jó kis osztrák hotelbe, kilátással a bécsi Dunára. Már nem is aggódok ezen nagyon, teljes a káosz mindenhol. Itt holnaptól opcionális lesz a maszk viselése és majdnem minden visszatérne a régibe, erre jön a cikk, hogy Anglia (mert egyébként Skócia és Wales is saját maga kezeli a covid dolgaikat és az mindig eltérő Angliától) miatt, 1200 tudós által aláírt levélben részletezve, a világ egészsége van veszélyben. Mindig utóbb leszünk okosak. Mindig.

nő, aki öt éve, amikor indult ez az egész mindenség, úgy megríkatott, hogy azt hittem, hogy vége a karrieremnek ott egyszerre, mielőtt még indulna, húzhatom le a rolót, na ő ma azt írta egy emailben, hogy thanks so much Eva, hogy eljutottunk ide, bár már mondta ezt korábban is, de most valahogy különösen jól esik, hogy tudunk együtt dolgozni, egy rózsatermesztőt megyek fotózni nekik a jövő héten, de basszus, nem is ez a lényeg igazából, az a lényeg, hogy amikor ez a nő nagyon megbántott, totálisan igazságtalanul, nehéz volt, de nem mentem le az ő szintjére, maradtam az én szintemen és tartottam magam ahhoz mindig, a mai napig is. S láss csodát. Az idő, az idő mindig mindent megold. Ezt mondogatom, a mamával kapcsolatban is, akinek az otthonban az élet nem kezdődik a legjobban, de idő és türelem majd azt is megoldja.

egy repülőjegyet. Nem is egyet, kettőt, odavissza. Pont miután elküldtem az útlevelemet, mert megigényeltem a britet, de ahhoz kell nekik az eredetim, viszont jó sok hetet mondanak, mire megkapom, de optimista vagyok én mindig, ha nem szólnak két hét múlva, akkor is van időm még reklamálni, hogy legalább a magyart küldjék vissza, mert utazás lesz. Szóval jegy, végre, már nem is tudom mióta nem volt, és majd izgulni fogok és pánikrohamom lesz, de most már az se érdekel. Itt ma is 17 fok volt, azért a ruhákat kitettem száradni, és még mindig bakancsban járok, dolgozni alapból, máshova meg nem járok, úgyhogy kénytelen voltam venni egy szandált, hogy legalább otthon tudjak miben lenni, fürdőruhát vettem, mielőtt legutóbb mentem haza, egyszer volt is rajtam, pont akkor, a Balatonban mártóztam meg, áprilisban, több, mint három éve, azóta is a fiókban hever, na azt is leporolom akkor. Idén nálunk nem viszi túlzásba a nyár, ma végre leszedtem az összes borsót, de gondoltam, hogy még ültetek, őszre hátha lesz belőle valami, hátha lesz meleg vagy ilyesmi. Ha meg nem, akkor meg a körömvirág, ami szanaszét nő a borsóban, az tud virulni. Roppant furcsa egy év ez, tiszta szürreál.

születésnapjára anyámnak Christopher Lloyd "Virágos kert" könyvét vettem meg. Gondoltam, hogy aki elültet 45 tő rózsát a ház körül, az szeret kertészkedni. Akkor már tudthattam volna, hogy ő leginkább a füvet szerette nyírni, bikiniben. Mindegy is. Szóval Christopher Lloyd. Tavaly jártam először Great Dixterben, tegnap másodszor. Ez nem csak egy kert, ez valami másvilági hely. Fergus odajött hozzám, egy picit beszélgettünk, mondta, hogy jöjjek vissza majd meadow időszakra jövő nyáron, csodás réteket hoztak létre ott, mondtam, hogy jövök, s kérdeztem, hogy hát az ősz, amikor már mindenki azt hiszi, hogy nincs sehol semmi szép, nekem az a szép, ó hát persze, november a legszebb ott, akkor jöjjek. Fergus, mondom csak így a nevét, egy isten, komolyan mondom. Ahogy körbejártam a kertet, a kertészeken hallottam, hogy jöttek ők a világ minden tájáról, hallottam franciákat, amerikaikat, mert eljönni oda dolgozni és Fergustól tanulni, az maga a nonplusultra. Megismertem pár hete egy magyar lányt, kertész, mikor idejött, egyből Dixterbe került, de akkor még nem tudta, hogy mi az, csak dolgozott ő szorgalmasan. Majd amikor lejárt az ideje, megkérdezte tőle Fergus, hogy szeretne-e maradni. S maradt. Aztán akkor lassan megtudta, hogy mi is a Dixter, de olyan szerényen beszél róla, na pont ilyen emberekkel van tele mindig Dixter, s ettől is annyira különleges hely. Majd mesélek róla még. Ja, meg másról is, de egyelőre inkább nem, nehéz időszak a mamaügye miatt.

fok van. Ötkor kinyitottam az ajtót a kert felé, jöjjön be a frisslevegő, meg a pici hűvös, bár nem mintha túl meleg lenne a ház. Rózsákat kaptam tegnap egy fotózáson, azokat rendeztem el. Nagyon szeretem a reggeli csendet. Felhős, icipicit ősz érzés van a levegőben. A napok óta tartó hűvös és a sok eső lassan véget is ér, jön a nyár. Elkezdte a szezont a dália, de nagyon fura év ez a kertben, két héttel vagyunk lemaradva az átlagostól. Két hete szórtam el gyűszűvirágmagokat, már látszik a zöldjük, ahogy nőnek aztán kipikírozom őket, átteszem őket saját cserepekbe, aztán ősszel mennek a végleges helyükre. Sweet pea-t szedek minden nap, pár szálat, ha arra is jönne egy jó eső, egy jó nagy csokrot tudnék szedni minden nap. A rózsák idén szépek lettek volna, ha nem jön rájuk a rengeteg eső, s jöttek, mentek. Majd talán a második virágzásuk, azt nem mossa el az eső. Jó éve volt a rózsának. Ma megyek Sissinghurstbe. Soha nem láttam még ott a rózsákat, tavaly augusztusban kellett mennem, ha szerencsém van, még elkapok párat.

tanácskozás, szakemberek és ebben már jártas emberek megkérdezése után úgy döntöttünk, hogy a mamának nem mondjuk el. Ő most abban a hitben él, hogy anyám önként és dalolva bement egy elvonókúrára, végre, valahára. S mikor felhívom és kérdezi a legnagyobb komolysággal: lányom! te tudod???! De úgy kérdezi, hogy a vér is meghűl bennem, s kérdezek vissza, hogy mit? Hát hogy anyád kórházba van! Azt igen, azt tudom, hogy kórházban van. S ezzel még csak nem is hazudok, mert még pont talán ott van. Fájdalmas nagyon. Ő szeretne beszélni vele, de nem tudja, hogy hogyan érje el, de tegnap beszélt vele. (Lányom, apád (nagyapám) még íl? Nem mama, már meghalt, húsz éve. Ja, akkor azér nem emlékszek.)

Tegnap a tesómat felhívta egy helyi rendőr ismerőse, hogy tudja-e, hogy anyám jogsiját másfél hónapja elvették, ittas vezetésért. Ehh. Hálát adok az égnek, hogy nem lett belőle brutális karambol vagy akármi. S az meg csodával határos, hogy csak most kapták el, számtalanszor (mindig) vezethetett piásan.

Ma meg levél ment a mamához, de szerencsére nem ő nyitotta fel, a kórházból, anyám nevére, amiben tájékoztatják, hogy meghalt, mikor halt meg, miben halt meg.

De mindjárt lesz repülőjegyem hazafelé, az út előtt meg keresek egy jóféle nyugtatót, mert az eddig jól bevált okos módszereim már nem lesznek ehhez elegek, azt hiszem.