a napok meg csak mennek. A tehetetlenség érzése innét, teljes zavar akörül, hogy hogyan utazhatok, de most meg már tulajdonképpen hova siessek, van bennem az is, miközben pont a mamával kellene segítenem, temetés miatt kapnék kimenőt, egyébként meg karantén, mert aki olyan szerencsés, hogy Nagy-Britanniában él, akkor besorolják Indiával és rengeteg afrikai országgal, ahol tényleg nagyon rossz a helyzet. Szóval a tehetetlenség. A tesóm intéz mindent, na még őt, még őt akartam volna megköszönni az anyámnak, a tesómat. Biztos tudja, mert egyébként látta mindig, hogy mi jó tesók vagyunk akkor is, a hátunk mögött mindig szidta a másikat a másiknak. Soha nem fogom megérteni, hogy miért, de nem is fontos. Tegnap dolgoztam egy kicsit, hogy valami másra is koncentráljak már, leadtam eddigi munkásságom egyik legfontosabb képeit, egy éve kezdtem az egészet, az első adag most jön ki, ősszel, előtte pedig szerdán egy olyan jó tanítás-napom volt, hogy csak, rettentetesen élveztem a napot, a kedvenc kertemben, magánkert, most ez az a hely, ahova megérkezek és béke van és nyugalom, s pont olyan tanítványok is jöttek oda, aki ezt értették és értékelték, csupa kedves ember, tanulni vágyó, kreatív, intelligens, hjajj, kifogtam velük a főnyereményt, alig akartak hazamenni ők is, én is, utána még elmentem egy kis faluba sétálni, egy volt tanítvánnyal, mert kettő olyan is volt a csoportban, akiket már privátóráról ismerek, gondoltam is, hogy valamit nagyon rosszul csinálok, ha ezek újra visszajönnek, más formában is, ráadásul az egyikük pont Cornwallban él, egyébként spanyol, s kivettek egy házat egy Bath melletti kis faluban, már akartak volna egyet eljönni otthonról, s így pont ehhez a naphoz igazították, na abba a kis faluba óra után még elmentem vele járni egyet, a hosszú nap után és a két óra vezetés előtt jó volt egyet járni, a csendes faluban, mindenhol rózsák, virágok, zöld, nyár, s meséli a lány, hogy egy üvegházra most 22 hetet kell várni, az rengeteg, olyan nagy a kereslet, s bár itt eddig is mindenki kertész volt, de most meg aztán pláne.

Hú, de elkanyarodtam. De muszáj. Muszáj volt mindig. Csak így sikerült idejutnom.

Szép nap lesz, ma is. Olyan jó érezni a nap melegét és a nyári szellőt a bőrömön. A bolond anyám meg fekszik egy tepsiben, egy hideg hullaházban, mert ha valaki, na ő nem igazán értékelte az élet apró örömeit, sokszor nem is értem, hogy miért születnek cikkek, könyvek és filmek arról, hogy élvezzük az élet apró örömeit, mikor az annyira természetes, nem? Neki sajnos nem volt az, ő mindig jobban értékelte a pénzért vett örömöket. Sajnálom, hogy sok mindenről lemaradt. Nem most, hanem amíg még élt.

engem itt hülyének néznek, mi a fszt képzelnek! mondja ezt a kórházi személyzetről. Simán el akartak tenni láb alól! Tudod, hogy azt mondták, hogy meg fogok halni? Mondom igen, tudom.. Szombat reggel hívták a tesómat a kórházból, hogy menjen be, anyám nem éli meg a délutánt. A család teljesen kész volt (akármi is, ez azért megviselt minket), én itt toporogtam, hogy atyaég, most mit csináljak, felhívom, mit mondjak neki utoljára, de alszik, altatják, te jó ég, ha altatják, akkor ez már tényleg a vég. Ó nem megy ám ez olyan egyszerűen, mert délutánra anyám köszöni szépen, jól volt. Utána párszor beszéltem is vele, legutoljára pont így szidta nővérkéket, meg adjanak neki rendes oxigéngépet, na engem meg ki a fsz keres, ja, az családiedit, na helló! s letette. Tipikus anyám. Nem voltam neki hasznos, mert nem voltam ott. A tesóm ott volt. Hozz fagyit. Vitt. Eper, citrom. Ja, ezt hoztad? Húzta fel rá az orrát, hogy bár szereti, de pont most nem ilyet enne. De pont így kell rá emlékeznünk, amilyen volt egész életében, végig ugyanúgy nyomta a hülyeségeket, végig kitűnő színésznő volt. Isten veled, anyám.

gondolok már, hogy ahogy az ember hazaér Londonból, ma ott dolgozik, én húzok el nyugatra, mert holnap egésznapos tanítok, kedvenc kertemben, előbb eljutni Oxfordig, majd le A34, majd M4, az egyik legforgalmasabb utak, pláne délután, de aztán mondja éppen a rádió, hogy a meccs. Ó, a meccs. Akkor remélem megáll az élet már délután, én meg száguldok az üres utakon, s amíg élek nem értem meg, hogy miért a foci a legnépszerűbb sport. Most egy-két meccset az ember is megnéz, ha éppen úgy jön ki a lépés, s kérdi tőlem, hogy miért van az, hogy ha Magyarországon van meccs, akkor tömve van a stadion. Fogalmam sincs, mondom neki. Tényleg fogalmam sincs. Arról sincs fogalmam, hogy miért hiszik az emberek, hogy ha oltásuk van, akkor nem kaphatják el és terjeszthetik a vírust. Mindegy, én ebből a világból már sok mindent nem fogok fel. Tegnapról pont a kioktatóan beszélő embereket. Kell. Ezt csináld, azt csináld. Így beszélgetnek, hogy kioktatnak, felszólítanak, de alapból csak beszélgetnek, csak más hangnemben. Namindegy. Az év egyik legjobban várt napjára készülök, miközben otthon keresztanyám és a tesóm intézik a mama dolgait, hogy mielőbb bekerüljön egy idősek otthonába. Nehéz időszak, de majd egyébént le is írom, mert vannak olyan kabaréelemek, hogy majd várni fogom, hogy a netflix megvegye a sztorit. Na de az főleg anyám főszereplésével, persze, itt nálunk mindig neki kell rivaldafényben állni, de jól is van ez, csak ő vágyik arra.

Írja Tompa Andrea, hogy A hóhér háza ötödik kiadását éli, ránéztem az enyémre, az negyedik, nem rögtön megjelenés után vettem meg, viszont ősszel jön angolul is és alig várom, hogy az ember kezébe adjam. Egy másik kötelező olvasmány. Egyébként nekem aztán Tompa Andrea egyébként is írhat bármit.

Nagymi, most új világ jön, érted?, mire a nagymama szelídebben mondta, Már annyiszor volt új világ”

s arról, hogy beszéljünk róla, mennyire máshogy gondolkozunk, most látom igazán. A múltkor a svéd szomszédnál voltunk, nem tudom hogyan, de előjött ez a téma, s mondja, hogy a svédeknél erről nem beszélnek, szinte tilos. Ha x férje meghal, majd valaki találkozik vele, rá se kérdez, elő se hozza, nem illik. Pár hete meghalt egy egyetemi barátnőm-szobatársam anyukája, s egy barátnőm mesélte el, és egyben kérte, hogy véletlenül se mondjak most semmit a lánynak, mert neki most nagyon nehéz. Tegnap anyámat halasztották (na ez egy másik történet, szólt a kórház, hogy menjen be valaki, mert a délutánt sem éli meg, de még köszöni, jól van), szóval a tegnap brutál egy nap volt, akárhogyis, de tök jól esett, hogy tudtam a barátnőmmel beszélni, meg a szomszédcsaj pont elkapott kisírt fejjel, s hozott át virágot a kertjéből, hú de jól esett, hogy nem itthon, egyedül bámultam a falat (mondjuk azt sem, mert a családi csetvonal egész nap forró volt) Szóval én ezt a halálos témát egészen máshogy látom, s ahogy elnézem, itt pont olyan a hozzáállás, ami hozzám közel áll. Itt erről beszélni kell és jó beszélni róla. Itt megemlékeznek és beszélgetnek a halottról. Megőrülnék, ha egyedül kellene ezt átvészelnem, ha senki nem szólna hozzám. Nem szeretnék egyedül lenni, nem szeretnék nem beszélni róla, nem szeretném, ha nem keresnének ezért a barátok, hogy burokban tartsanak, a szomorúság burkában.

Magasan szálló madarak,
az ég lobogó szélszalag.

Könnyű a lég, de keserű,
köd alatt képzeleg a fű.

Köd alatt imbolyog a nyár,
fűszálról fűszálra szitál.

Kérdez a kék, a zöld felel:
nyílik a föld, mi süllyed el?

László Noémi

egy otthoni barátnőm, hogy de biztos biztos, hogy karanténba kell vonulnom, ha visszajöttem? De biztosan jól tudom? Ami szuper itt egyébként, az a világos tájékoztatás. Minden le van írva, be van mondva a bíbíszín, semmi információt nem nehéz megtalálni, minden teljesen érthető. Tervek szerint június 19 mentünk volna vissza teljesen régi életbe, de ezt eltolták július 19-re. Itt nincs koncert vagy teltházas meccs. Külföldre utazni nem lehet, aki megy, annak utána karantén, de abból is van két féle. Az országok három részre vannak osztva, piros, narancs és zöld. Zöldből vissza lehet jönni karantén kötelezettség nélkül, az most tizenegy ország. Izlandra például mehetnénk. Augusztusra lett volna egy munkám Svédországban, de jó előre lemondtam, mert most a németek után már a franciák és a svédek is csatlakoztak ahhoz, hogy nem engednek be briteket. Minden szokásos nyaralóhely vagy ország Európában az narancs, onnét visszajövetelkor tíz nap karantén otthon. A piros országok meg, ha oda megy valaki, utána a kormány által kijelölt szállodákban kell lenyomnia a karantént, potom heti 1750 fontért, de abban benne van két covid teszt is. Ezt már utazás előtt le kell foglalni, mert ha valakinek sürgős biznisz ügye van Indiában pl, akkor előre tudja úgyis, hogy mikor megy és jön vissza. India, Brazília, sok afrikai ország, de Törökország is ezen a piros listán van. Azt mondják, hogy július 19-én visszatér az élet, viszont a számok növekednek, villámsebességgel. Az oltottak száma is növekszik, hálisten rengetegen mennek el, az s teljesen civilizáltan, életkorra lebontva folyik. Július közepén kapom meg én is a másodikat. Most azt beszélik, hogy azt tervezik, hogy akinek már van két oltása, az szabadabban utazhasson. Hát így vagyunk mi itt, a júkéban, koronaügyben.

Amikor elhajolnál, nincs hova:
áttetsző üveglap az éjszaka.
A hajnalfolyó lassú, iszapos,
semmi esély rá, hogy majd partra mos.
Semmi esély, de erre vagy te itt:
magadhoz vonni szép kudarcaid,
küszködni folyton, végül jégre vált
szívvel szembekacagni a halált.

László Noémi

van ám itt B oldal is, de már úgy vagyok vele, hogy teszek rá magasról. Annyit mondok, hogy este azon gondolkoztam, hogy ha a tesómmal megörököljük anyám részét a mama házából.., de aztán el is hessegettem a terveket, mert anyám simán írhatott már végrendeletet, amiben héccáz, hogy valaki másra hagyta, mert mi olyan szemetek vagyunk, hogy mi még azt se érdemeljük. Én legutóbb azért, mert küldtem neki üzenetet, miután bevitték a kórházba (bocsánat, bevitette magát), de nem tettem az üzenet végére szmájlit. Micsoda egy ember vagyok én, nem is tudom, hogyan tudok így élni. A másik szemét a tesóm, akit felhívott múlt csütörtökön, hogy menjen át, legyen mamával, mert ő mentőt hivat és bemegy a kórházba. Tesóm át is ment, anyám minden szrt csinált, csak mentőt nem hívott. A tesóm, az a szemét, az meg állandóan kérdezte tőle, hogy mikor jön a mentő, hogy lehet az is ilyen szemét, hogy állandóan azt kérdezgeti. Aztán meg este hatkor hívta fel a mentőket végül, kellett a smink, meg a körömlakk, meg hajmosás előtte. Bevitette magát, majd közölte az orvossal, hogy ő szerdán hazamegy. Így megy ez? Komolyan? Az a mentő lehet, hogy megmenthetett volna egy életet.. Na mindegy. Ismerem anyámat, mondom halló, mikor is jön a mama nyugdíja? Hát persze, hogy csütörtökön jött. Ezért tudja ez előre, hogy szerdán haza fog menni. Aztán tegnap újra bevitette magát, a mamát, parkinson-demencia, otthon hagyta egyedül, amikor már bent volt, akkor szólt, hogy valaki menjen oda estére a mamával aludni. Az, hogy a mamával mi van, az mondjuk a legutolsó gondja, csak a nyugdíj kerüljön a zsebébe. Három éve volt a mama egy idősek otthona várólistán, pár hete felhívták anyámat, hogy van helye a mamának, várják szeretettel. Anyám mondta nekik, hogy tárgytalan, töröljék. Most újra felvetettük mamát a listára, ki tudja megint mennyit kell várni, de ezt anyám megtudta, már otthon is van a kórházból, aztán kezdi nyomni a mamának, hogy milyen szemetek vagyunk, mert őt be akarjuk dugni egy otthonba. A fene akarja bedugni. De azt sem akarjuk, hogy pisis ágyneműben feküdjön hetekig (talán hónapokig is?), mert anyám nem cseréli ki, saját elmondása szerint ő már fizikailag nem tudja ezt megcsinálni, ami igaz is, a negyven kilót alulról üti. Rohadt és penészes kajákkal tele minden. Sokszor vasárnap háromkor még nem adott enni a mamának. Reggelire sütivel eteti. Ne adj a mamának almát, nem szereti, mondja anyám. A mama egy gyümölcsöt szeret (meg ismer, főleg), az almát. A cseresznyefán ott a cseresznye, de az nem jó, inkább vesz epret. Vááá. Na. Mindegy, regélhetnék jó sokat.

A mama, jó demens létére, szeret eljárkálni otthonról. Mostanában kevesebbet, de már szinte minden falubéli hozta egyszer haza. Az teljesen mellékes, hogy az ápolója, az anyám, erről semmit nem tudott, mert otthon sem volt, ugyebár. Namindegy. Tegnap, hogy anyám bement a kórházba, mondom a mamának, hogy mama, most ne kóborolj el sehova jó? A kerten kívülre ne menj. Azt mondja: jajj lányom, most biztossan nem megyek el sehova, mer azzal csak gondot okozník nektek, mer akkor meg köllötök keresni. Osztán most enélkül is ölég a gond.
Hát így is lehet.

az otthoniaknak. Itt ma 12 fok volt. Holnap eléri a tizenötöt is majd. Három felsőben és gyapjútakaró alattról jelentkeztem. Aki nem bírja a hőséget ott, szívesen küldök ebből a paradicsomot semmiképpen meg nem érlelő időből.

be a kenyeret sülni, öt után valamivel, koránkelés nem gond, de a későnfekvést nem szeretem. Csend van, járnak a fogaskerekek, mi volt a hétvégén, mi lesz a héten. A hétvége szuper volt, próbáltam megint távol lenni telefontól, számítógéptől, semmiről nem kapok jelzést, csak email, de a hétvégére azt is le kellene már vennem. Tegnap találkoztam egy barátnőmmel, beszélgettünk a terápiájáról, amire az anyja miatt jár, az anyja már rég nem él, a lány meg egy idegroncs, miatta. Mindig elmeséli nekem, mert azt mondja, "tudom, hogy te megérted". Engem ennyire azért nem visel meg a helyzet, de azt veszem észre, amikor az ember azt mondja, hogy eszméletlen, hogy mennyit dolgozol. Mondom neki mennyit? Semennyit. Mondja, hogy de, 12 órás napjaim vannak. Kevés, gondolom magamban. Vagy, hogy de büszke rám, de jól csináltam ezt vagy azt, meg amikor körbejár a kertben, telefonnal a kezében, s mondja az anyjának, hogy micsoda szép a kert és mi virágzik, én inkább ilyenekben nem veszek részt, nem kell nekem a nagyduma, mondom én. Nem vagyok én a dícséretekhez hozzászokva, hagyjon békén ilyen hülyeségekkel. Tegnap leszólított egy nő. Elnézést, te vagy a híres némethéva? Mondtam neki, hogy a némethéva igen, de híres, hát az nem. De, de, mondja. Hát jó. Egy barátnőm ott állt a közelben, egy üvegházban, kértem, hogy engedjen be, el akarok bújni. El akarok úgy általában bújni az emberek elől, a hülye világtól. Nem csinálom rosszul, mert a kert hatalmas menedék. Egy másik barátommal beszélgettem a háza előtt, az esőben. Néztük a kertjét, csendben, imádjuk, mindketten. Itt teljes biztonságban érzem magam, szólal meg egy idő után. Na valahogy így. Megtaláltam a biztonságomat a kertben, a kertekben, én is.

már jó párszor találkoztunk, ebédeltünk, vacsoráztunk, teáztunk, sütiztünk együtt, első közös cikkünk, ő csodálatos szavai, én képeim, nemsokára megjelenik (szeptember), járjuk a kertet, mutatja, hogy mi a fontos, mit ne felejtsek ki, bejárok, mintha haza mennék, tegnap is két ember járkált a kertben, mikor odaértem, ami furcsa látvány, egész lockdown alatt nem volt ott más, mint kertészek vagy a nagytervező anyukája, de most voltak mások is, majd előkerült a kertészük, akit egy másik helyen ismertem meg, aztán mikor itt is láttam tavaly, nagyon megörültem, mindig beszélgetünk egy jót, nagyon kedves, jófej, megbeszéljük mindig, hogy micsoda szerencsénk van, szóval tegnap is pont ott volt, lenyírtam neked a füvet, mondja, s közben álltunk a rét mellett, magas fű, hatalmas, soha nem volt még ekkora, azt mondják, tele margarétával és mindenféle réti jósággal, aztán megjelent még egy másik ember is, barátok a hétvégére, megteáztunk, valaki hozott brownie-t a helyi kisboltból, helyben süti valaki, de valahogy azt akarom leírni, hogy ebben az egészben én annyira természetesen éreztem magam. Nem volt bennem semmi félénkség, mintha otthon lennék, tea elfogyott, ott hagytam az embereket, az ereszték alatt, s elindultam a hatalmas kertet bejárni, ki tudja hányadszorra már, minden zugát ismerem, s minden alkalommal minden zuga teljesen más, dehogy ismerem, soha nem fogom megismerni. Nézem a növényeket, örülök, amikor felismerek valamit. Mit is akartam mondani, szóval, hogy a nagyember, hogy odajárok, hogy beszélgetünk, hogy teljesen kedves a kapcsolat, s amikor csak róla készítek képet, s nézek rá, a gépen át, teljesen elveszítem a fejemet, nem fogom fel még mindig, hogy ez velem történik, hogy őt látom a fényképezőn át, hogy ott áll, pont olyan természetesen, mint amilyen ő maga, s mondom is neki utána, hogy mennyire különleges pillanat ez nekem. S mondja, hogy neki is.

a csönd, pedig pont nem. Pár hete még azon szomorkodtam, hogy nincs semmi dolgom, most meg úszás van. Nálam az az ideális, ha minden nap hullára dolgozom magam. Beszéltem is egy barátnőmmel, hivatlos ügyben, mert ő biznisztanácsadással is foglalkozik, hogy mi a fene van, mondta, hogy nyugodjak le, pihenjek is, meg relaxoljak, meg aludjak is. De én meg tökre szeretek dolgozni. A vállalkozósélet meg nehéz, mert itt mindent egyszerre kell vinni, adminisztrációtól, számlázásig mindent, miközben maradj kreatív. Ó nem panasz, csak ilyesmik vannak. A héten egy nagy tanításra készülök, egész napos, tíz embernek, s hőség is lesz, de attól most egyáltalán nem tartok. Az egésztől sem egyébként, nagyon várom. Az ország egyik topfotósa tanít ott egyébként rendszeresen, erre megkértek engem is. Most mit mondjak. Aztán meg dolgozok egy e-book-on, semmi nagy, elég picike lesz, amit majd letölthet, aki szeretné. Aztán a könyvek, azok is mennek, a munkák, itt kicsit hülye volt a tavasz, későn jöttek a virágok, a rózsák most kezdtek el virágozni, így jövő hét csak arról fog szólni. Ma este még elugrok Bath mellé, a nagykerttervezőhöz, a béke-boldogság szigetére. Az autópálya brutál lesz, Londont a nyugattal köti össze, s most nagyon forró hétvége jön, mindenki úton lesz, mert már lehet menni a vidékiházba is, na mindegy, ahogy lekanyarodok az útról a kis country lane-re, ami egy sávos, néha fel kell másznom a bokorba a kocsival, hogy elférjen egy másik vagy tolatni vissza jó sok métert, szóval amint ott náluk leparkolok, megszűnik minden, s jön a totális békenyugalom, boldogság.

A héten sok számítógépbámulás volt, s ilyen kis virágokat hozok az asztalomra. Nem mintha a képernyősmunka nem lenne tele virággal, de mindenből az igazi a legjobb ám.

Ki jön velem,
ha jön velem?
Bátorság, féltés, figyelem.

Hová megyünk,
hová megyünk?
Ahová visz lélegzetünk.

Jártunk-e itt,
voltunk-e itt?
Számoltuk a füvek lépteit.

Milyen világ,
milyen világ?
Szárnyukat próbálják a fák.

László Noémi

messze megyek dolgozni, szeretek belőle nyaralást csinálni. Az csak annyi, hogy másnap megnézek a környéken egy kertet vagy pár szép kis falut, aztán húzok haza. Északra utaztam ünnephétfő este, de előtte még volt egy tanítvány, Amerika egy nagyon meleg részéről, s mikor a szokásos howareyou-nál panaszkodtam, hogy micsoda meleg van itt, a huszonegy fokkal, eléggé viccesnek találta. Ma huszonhét is meglesz. Így aztán nem hosszabbítottam a munkát, jöttem haza, bár csábító volt a Tóvidék, viszont arról meg azt kell tudni, hogy boldog-boldogtalan oda megy most nyaralni, nekik kell a pénz, ami jócskán kiesett tavaly, viszont annyi az ember, de aaaaannyi. Nem minden helyi annyira boldog, mint az éttermesek vagy a nyaralók, az biztos. Őszre tervezek magunknak valamit itt az országban, Wales vagy Tóvidék, még attól is függ, hogy hol találunk szállást, mert már azt sem egyszerű, de mindegy, nem szaladok előre, addig még haza is megyek. Egyébként szállásról jut eszembe, van a Landmark Trust, régi, történelmi és építészeti fontosságú házakat újítanak fel, egykettő már a teljes szétesés szélén, de ők visszahozzák az eredeti formájukba, s a legjobb, hogy nem tesznek bele se tévét, se wifit, az épületek csodálatosak, a berendezés pont a kornak megfelelő, semmi divatos, de kényelmetlen kanapé, semmi csillogófényes konyhapult. Ilyesmi szállásokban gondolkozok én mindig. Wales-ben van rengeteg régi parasztház, álommódon felújítva. Hú de elkanyarodtam, nem is tudom mit akartam mondani, rettentő fáradtság ül rajtam. A héten itthon dolgozok már csak, aztán irány újra. Ja, elkezdtem hangoskönyveket hallgatni a kocsiban, attól féltem, hogy majd elvonja a figyelmemet, de nem, nagyon szeretem. Csak előny, ha indulás előtt bekapcsolom az appot. Hjajj ez a mai világ sokszor úgy érzem, hogy húz el mellettem ezerrel, s nem tudok, de igazából nem is akarok lépést tartani vele.