munkanap van, Chelsea Flower Show-ra kell mennem. Kell, mert megbíztak, kell, mert egyébkén nem mennék, de nem olyan ez a kell, mintha a hajamat tépnék ki, mert azért mindig érdekes az egész. Eddig kétszer voltam, s mivel soha nem veszem tutira, hogy megyek még egyszer, jól körbenézek mindent (a kerteket, mert a standokra már soha nincs időm) Először senkit nem ismertem, másodszorra már akadtak ismerősök, most meg már előre írunk egymásnak kerttervezőkkel, újságírókkal, fotósokkal, hogy halló találkozunk? A mai nap tökéletes, mert holnap lesz csak a press nap, ma történnek a legeslegutolsó simítások, alig lesz ott valaki, főleg a kiállítók, de pl. kertépítők, akik egész héten ott izzadtak verejtéket, ők már nem, s holnap jönnek a média emberei, a bíbíszí, a montydon és a királynő. És ez az első őszi, éljen. S bár a covidnak sok mindent nem lehet köszönni, de ezt igen. Alig vááárom, hogy lássam a nyárvégi-őszi növényfelhozatalt.

ruhaszelektálás. Nem érzem úgy, hogy sok ruhám van, elférnek három fiókban, meg pár fogason, de a fogasosok nagy részét ritkán hordom, mégsem bírok megvállni tőlük. A legtöbb ing még céges időkből maradt, most meg tanításhoz veszem fel őket, már amelyik nem ment össze a mosásban. Ma nekiestem a háromfióknak. Találtam egy pár nagyon menő kesztyűt, amit tavaly a Toast leárazáson vettem, úgyhogy nagy kincsem, mert ott aztán soha semmit nem veszek. A középső fiókban vannak az alvóscuccok, nyáricuccok és sálak. Nem nagy a fiók. A nyári cuccok, na az kb négy darab. Ahogy pakolok, a fiók mélyéről jöttek elő más kincsek. Mama hímezte gyönyörűséges höveji terítő. Hófehér. Mama anyukája (a nyanya, mama így hívta mindig) höveji szárzamású, nem is ment onnét túl messze férjhez, csak két faluval arrébb, a mama meg onnét két faluval amarrébb, szóval kincs, a mama szépen becsomagolva adta oda pár éve, lányom, ezt vidd el, mer anyád csak kiszórgya őket. Anyámat soha nem érdekelte semmi ilyesmi, s a mama szerint párat el is adott ezek közül. Sok szép emlékem van hímzés napokról, tél volt, akkor ért rá ilyesmire csak, nagy hó kint, bent voltunk a szobában, a kályhában jó meleg, mi a tesómmal játszottunk, mama hímezett a délutáni csendben, ebéd után, amikor az öregapám elment a kocsmába, csönd volt, s még jó sokáig nem jött el az az idő, hogy remegni kelljen, hogy részegen hazajön és kiabál. Találtam egy pizsamát, amit életemnagyszerelmétől kaptam, csillió éve, egyébként még jó rám, de csak a felsője van meg. Volt ott egy keresztszemes hímzés, amit még abban az időben csináltam, amikor a Váratlan utazás nagy rajongója voltam, mert egy olyasmi jelenet, zacskóban, hol máshol, valamit majd csinálok vele. Elmesélném a mamának ezeket, nem emlékszik rájuk, az emberekre, főleg a nagyszerelmemre, na rá igen, mert szerintem a mama is vágyott volna nagyon egy olyan emberre, amillen az vót, mind a rígi jó orvosok, ullan vót, de egyébként az ember is olyan most, végtelenül udvarias, kedves, jóságos, tisztelettudó ésatöbbi. Szóval mesélném én ezeket, meghallgatná a mama, de csak az aggódó kérdés jönne: a nyanya jól van?

harminc fölött nem számolom, de már negyvenet is elértük. Rettenet a helyzet. Nem szaladgálnak a házban összevissza, nem úgy van, hanem valahol van pár szuper bújóhelyük, s onnét szép lassan jönnek be a fogókba, na de mennyi, atyaég. Jött egy szaki tegnap, adott tanácsokat, pl. szedjük le a házról azonnal a virginia creepert, mert azon simán felmásznak. Beszéljünk a szomszéddal, valószínűleg nála is ugyanez a helyzet, stbstb. Az ember ma nincs itthon, így nem élesítette be a négy darab egérfogót. Éjjel egy volt a konyhában, egy a vendégszobában. Ezek a hadiszállások. Már csak röhögünk, amikor a nagy csendben meghalljuk, hogy hopsz, bement egy egér, ajtó csatt. Elfogynak ám ezek. Majd valamikor.

Úgy rendesen. Istenigazából. Ritkán van ilyen. Bolond volt a fejem tegnap, rettentő, rettentő álmos vagyok állandóan. Fáradt az nem, csak álmos. Az esővel mintha újjászülettem volna. Az is jól esik, hogy tudom, hogy ez az eső a kertnek is jól esik, nem szeretek csapvízzel öntözni, kimondani is fáj. Idén nem invesztálok hagymákba, de azért vettem pár nárciszt, honos, vad, amit majd a vadalmafa alá ültetek, hadd terüljön ott, valamint 30 'brown sugar' tulipánt, ennyi. Aztán szétnéztem a sufniban, ahol összeszedtem egy láda mindenféle nárciszt tavalyról, háromról kb tudom, hogy micsodák. A vadnárciszon kívül semmi nem megy ki a földbe, csak nagycserép, régi vasvödör, ilyesmikbe ültetem őket majd novemberben, mert addig nem szoktam ennek nekiállni. Megyek a héten egy szuperjó kis kertészetet fényképezni, tele lesz szuper őszi holmival, na azt várom nagyon, hátha találok valami jó kis évelőt, bár idén elég jókat ültettem, majd erről be is számolok, hogy mik voltak a kedvenceim.

Mennyire könnyű egymásról mesélni
az ezeregy levelű fa alatt
vivő ösvényen, amiről letérni
gyengénél is gyengébb az akarat;

mennyire könnyű, elviselhetetlen,
egymásban élni, mint erdőn a köd,
ahogy az ágakon előre lebben
és megpihen az odvas fák között,

oly egyszerű a húsz utáni áram
zsúfolt vizében egymást érteni,
és tudni pontosan: a ’rádtaláltam’
ezeregy száraz jelentése mi;

tudni miért, mi űz el, mi marasztal,
az ég alatt alig néhány arasszal. 

László Noémi

egerünket, most már ne add meg nekünk. Eddig ötöt fogtunk, de van itt még. És hol máshol, a konyhában. Már lassan idegesít a nagy rend és tisztaság, amit ott tartunk, minden nap fertőtlenítés, ha látunk egérnyomokat. Egyik reggel jövök le, se mászik le egy a pultról a mosógép mellé, s alá, s huss, el is tűnt. A vidéki élet. Viszont nincs mesztelencsigánk, inkább választom az egereket ám, de erre tegnap, a kedvenckönyvem utolsóelőtti fotózásán, mondja a lány, hogy egy szép képet egy meztelencsigáról, egy olyat csináljak. Majd legközelebb, mert erre lelkileg fel kell készülnöm. Tizenhétórás nap volt tegnap, a fotózás volt tizenkettő, három óra a kocsiban, s a maradék kettő, a teljes feltöltődés, a fotóhelytől tíz percre, a kerttervező barátom cottage-a és kertje, mindig beugrok, pedig tegnap már majdnem nem, annyira, de annyira nagyonnagyon fáradt voltam, de aztán nem, inkább nem hagyom ki az élményt, ha éppen ő otthon, megteázunk a kertben, de tegnap nyár volt, így inkább vacsoráztunk a kertben, sötétig, s annyira feltöltött az egész, hogy nem is voltam már fáradt hazafelé. Elvégre a kedvenc helyem. Kérdik sokan, van-e kedvenc kertem. Van, ez. De ezt nem mondom soha senkinek.

a tesóm letette a telefont a mama szobájában az asztalra, úgy, hogy ahogy mama ül az ágya szélén, jól lásson és tudjunk beszélgetni, amíg ő a nővérrel beszélt. A mama egyszer csak odahajol a telefonhoz, s nagyon-nagyon komolyan néz, néz, s azt mondja:
- Lányom!
- Igen mama?
- Egyet mondjál meg nekem!
- Mit mama?
- Van énnekem anyám??

végül csak egy estét aludtam a mama házában. A kalandos szenvedős megérkezés után, a barátnőm, aki a reptéren is felszedett, mondta, hogy ne aludjak ott, egyedül, abban a házban, maradjak náluk. Sokat nem kellett győzködni. Másnap reggel 5kor felszedett a tesóm, elvitt felvenni a béreltautót 6-kor (azt mindig kell sajnos, ha oda megyek haza), néztem, hogy a spar korán nyit, húztam be venni alap dolgokat, mint tej, vaj, vaníliáskarika, kávé. Sampon. Ilyenek. Gondoltam, hogy majd szétnézek a házban takarítószer ügyben, aztán visszajövök, meg a déemmbe, ha kell valami. Hétre már a házban voltam. Büdös volt. Anyám bent cigizett már rég óta, nem csak a szobájában, hanem a mama szobáján kívül mindenhol. Sajnos. Nyitottam minden ablakot, dőlt is be a meleg, de nem bántam. Még kávét se főztem, de már estem neki a takarításnak. A konyhával kezdtem. Leszedtem a falitálakat, lemostam őket, lemostam a szekrényt, kívülről, a radiátorcsöveket, a koszos csempét. S töltöttem meg egy nagy zsákot szeméttel. Ami nem feltétlen volt ám szemét, de pl. világítós valami szar, amit anyám rácsavart a csaptelepre, vá, meg á, nem is tudom, rengeteg gönc. Mindent tettem ki a garázsba, majd onnét meg tartunk egy nagy kipakolást egyszer, azzal elmennek azok is. Egyből lehetett lélegezni, hoztam be virágot az asztalra. Közben csak főztem ám kávét, átjött az átellembeszomszéd, aki még sok sok éve, több, mint húsz, jött a faluba, eltartásiba egy bácsihoz. A bácsi már nem él rég, ő meg megkapta a házát, ott él, de sokszor átjött a mamához régen is, először kávézni, meg a tyúkoknak bedobni mindenfélét, aztán amikor anyám odaköltözött, akkor anyámmal ittak. Nem kávét. Átjött, kávéztunk, mesélt egy kicsit, már addigra nem is kaptam fel a fejem olyanon, hogy mikor pár hete a mamát összeszedte az országúton, s hazahozta, anyám ráförmedt, hogy minek hozta haza, miért nem hagyta ott. A konyha után álltam neki a fürdőnek. Ott egy másik hatalmas szemeteszsák telt meg. Volt vagy öt kibontatlan hajfesték. Nem sajnáltam a domestost. Egyben szomorú is ez az egész, persze. Az előtte napi hármas kelés, s az aznapi négyes kelés, egész napos takarítás után délután már alig éltem. Átjött egy barátnőm, beszélgettünk. Aznap ért haza nyaralásból. Azt mondja, hogy betett egy mosást, s gondolta átugrik. De mindjárt majd hazamegy, kitereget, s visszajön, hogy segítsen gazolni a kertben. Mondom neki, hogy ne vicceljen, már, most jött nyaralásból meg egyáltalán. Nem, nem, ő márpedig jön vissza. Már majdnem sötéttel hagytuk abba. A gazokat, rengeteget, a régen sokkal szebb időket látott, már nem használt tyúkudvarba (gazudvarba) dobtuk be. Munkája után átjött a tesóm, s akkor ott aludtunk, akkor egyszer, a temetés előtti napon. Nem sokat diskuráltunk. Később mesélte, hogy mondta a barátnőjének, hogy milyen jó volt úgy bejönni a házba, hogy rend volt és tisztaság.

hogy milyen nap van vagy mikor jöttem meg otthonról, teljesen összefolynak a napok, nem találom még mindig a helyemet, jött rá a meleg, itt a húsz fok napsütéssel nagyon oda tud csapni, míg otthon a harmincötben vígan végignyomtam a napokat, álmos vagyok napok óta, de ma reggel két kertet mentem fotózni Londonba, kocsival vágtam már neki annak is, ettől már kicsit megy is fel az adrenalin, egyébként elég üres a város, mindenki most nyaral, tényleg nem volt vész, de már tegnap is nyavalyogtam egy sort, hogy fáj a fejem, álmos vagyok, nagyon nagyon álmos, de komolyan mondom, hogy ez nálam hogy van nem tudom, de amint elkezdek dolgozni, nincs az égvilágon semmi bajom. Dolgozni értem, hogy kezemben a fényképező és előttem egy kert, most például állok a gazos kertben, mert megbíz a kerttervező, aki re-brandingol éppen, s rám esett a választása, szerinte én tudok olyan képeket adni neki, amivel majd kifogja a legfényesebb aranyhalakat. Szóval a munka, az engem basszus teljesen feltölt. Semmi más az égvilágon nem tud annyira. Mondjuk két hete (vagy három?) szuper volt az esti Balatonban úszni az unokatesómmal, azt megmondom, az egy örök élmény lett.

korán kelni azért jó, mert nagyon szeretem hallgatni a reggelt. Ma egy bagoly huhogott először, aztán ahogy világosodik, úgy nagyobb a zaj, a többi madárral. Ahogy hallgatom ma ezt a baglyot, az jutott eszembe, hogy vajon a mama hallja-e még a természet hangjait. Hallani biztosan hallja, mert egy nagy parkban van az otthon, ahol van, csak hogy az agyáig eljutnak-e még ilyen dolgok. De azt hiszem, hogy már nem. Neki az agya már teljesen máshogy működik, amit sem ő, sem mi, sem az orvostudomány nem tud nagyon megérteni, mit kezdeni vele, ez van, így kell élni már, élet-e ez már, szörnyű. De most tényleg csak a reggelről akartam ezt leírni, hogy a természet, hogy kinek mi az érték, kinek mi számít, nekem a reggeli és az esti csend, viszont csak visszatérek a mamához, mert most úgy van, hogy a faluja végében megy el az új út, Győr-Sopron között, az a gyorsút, s reggel, ahogy kiléptem a kertbe, ahogy szoktam jó sokszor, s vártam azt a hatalmas reggeli csendet, amit úgy szeretek, de a háttérben csak a zúgást hallottam, az utat. Szívfájdalom, ez is. A mama házától 680 méterre megy ez az út, s legtöbb ember tök hülyének néz, hogy engem ez miért zavar, meg milyen jó, hogy ilyen közel van az út, s egyáltalán ők nem is hallanak semmit. Kinek mi számít. Nekem a reggeli és az esti csend, nagyon kell. Hát így. Bagoly, madarak, csend. Meg a nyáriszünet, te jó ég, milyen sokat számít, hogy zárva az iskolák, augusztus a nyaralás hónapja, jóval kevesebben száguldanak át a falun is kora reggel. Egyébként meg, óvjuk a földet, tömegközlekedjünk, üljünk többen egy autóban, ja, covid, akkor mégse üljünk többen egy autóban, s a tömegközlekedést is kerüljük el messziről, örgödi kör, na de erről most nem is regélek. Kimegyek a kertbe, leszedem a virágokat, ma én vagyok a soros a templomvirágokkal.

a káosz, főleg a fejemben
miközben
éppen self-isolálok két napig, ma jön a teszt, holnap tesztelek, s akkor szabadon is engednek
de azért a kutyát elvittem egy körre, senkivel nem találkoztam, nem fogtam meg semmit, legyen már ennek vége
van egy nagy fotózásom a héten, remélem, hogy nem szedtem össze covidot sehol, mert abból gond lesz
írogat nekem a fundamenta, hogy küldjek el mindenféle papírokat, mire éppen nyomtatok ki mindent, s jövök rá, hogy nincs is már fundamentám
éppen intézik a press jegyemet a Chelsea Flower Show-ra, ami most először ősszel lesz, nem én kértem, úgy bíztak meg, hogy menjek, munka
engem megvisel ez az afganisztános helyzet, szegény emberek, akiknek esélyük sincs menekülni, vége ott minden sportnak, művészetnek, mindennek
bolond nagyon ez a világ
kicsit sem volt kedvem most visszajönni, pont emiatt a nagymunka miatt nem tudtam volna tovább maradni, de akkor legalább megyek megint hamar
csak kellene találni egy vonatos megoldást

reggel szedtem egy nagy csokor dáliát

a hét volt az eddigi legjobb itthon, mióta elköltöztem itthonról pár nappal több, mint 11 éve. Persze, ez nagyon csúnyán hangzik, hiszen anyám temetésére/búcsúztatójára jöttem haza, és az volt a hét legrosszabb része, egyáltalán nem kellemes, nem erre gondoltam. Eszembe jut, hogy hányszor kívántam ezt a napot, s amikor eljött, mégis visszacsinálnám, de hát az ember már csak ilyen, nagyon kell vigyázni rá, hogy mit kívánunk.

Viszont. Olyan volt ez a hét, hogy muszáj leírnom, hogy ne felejtsem el, mert azok az emberek, akinek elmeséltem a reptéri ügyet, páran biztosan nem felejtik el, de az én memóriám eléggé szita, így leírom először azt, mert az maga volt a csoda idegbaj, viccparádé.

Kedd reggel, 3.30-kor csörög az ébresztő. 4-kor indulás a reptérre, 4.30kor elbúcsúzás az embertől és az állattól, 4.45-kor már állok a becsekkolásnál, ahol a nő kérdi tőlem, hogy hol van a PCR tesztem. Mondom neki, hogy az sehol, mert direkt írtam a követségnek (osztrák, mivel az osztrák légitársasággal Bécsbe repültem), s ott azt mondták, hogy mivel tranzit ország, átutazok, nem kell, de be kell mutatnom mindenféle papírt arról, hogy megyek is tovább. Szuper. Odateszem az emailt, követségről, továbbutazási foglalást (autóbérlés) Hát öö öö, oké, azt mondja a nő, rendben, az én szememben maga fent van ezen a gépen, de elmegyek megkérdezem a kollégámat. Jön a kolléga, aki közli velem: maga nem száll fel erre a gépre. Addigra volt már 5 óra, a gép 6-kor indult. Nekem mindenképpen kell a PCR, így menjek tesztelni. Ugyanis azért, mert én elhagyom a repteret, amikor beszállok a reptér parkolójában várakozó autóba. Eh. (Ausztriának a UK piros ország, ezért a nagy szigor egyébként) Majd tetessem át a jegyemet, 9-kor és 19.40-kor megy még gép Bécsbe, ha a tesztem oké, akkor mehetek ezekkel, de a 9-re nincs sok esély, mert a tesztelő hely 7-kor nyit, s eredmény 1-2 óra múlva lesz. Menjek oda most, de előtte beszéljek a jegy-átírós ablakkal, s utána teszt, viszont a két nő tök mást mondott a tesztelő helyről is egyébként. Na, ok.
Jegyátírós ablak. A nő mondja, hogy inkább nem ír be a 9-es gépre, mivel a teszt 7-kor nyit, tehát az a 9-es géphez nagyon necces, s ingyenesen jegyet módosítani csak egyszer tud.
Elmegyek a teszthez, ahova küldött az első nő. Áll már sor, de nem vészes. Állok vagy fél órát ott, mire jön egy srác, s kérdi, hogy foglalt-e mindenki helyet online ide? Mindenki mondja, hogy nem, miért, azt is kell? Hát persze, hogy kell. Frankó, hogy van okostelefonom és a bankkártyámon pénz, akinek ez nincs, az mit csinál? Kimentem a reptér épületéből, levettem a maszkot, hogy legalább levegőt kapjak, ez volt 6-kor, na mondom akkor foglalok. Sikerült is 7-re. Szuper. Igen, de az nem ott van, ahol elsőre mentem, át kell menni az érkezésre, majd ott le a földszinten, na mindegy. Oda is mentem, vártam, 7-kor nyit pontosan, harmadik ember voltam, teszt csak orrban, mindkettőben, pikkpakk. Mondom a csajnak, 9-kor menne a gépem, van-e rá esély, hogy időben megjön az eredmény? Röhög. Visszamegyek a reptérre, indulásira, muszáj egy teát innom.
8.15 - eredmény még sehol, de akkor most már odamegyek a jegyeshez, megkérem, hogy tegyen át a 19.40-es gépre, mert ez már veszett ügy. Ahogy ott állok, jön egy srác, hogy ő most késte le a csatlakozását Bécsből Tiranába, mert 45 percet késni fog a bécsi gép. Mondom micsodaaaa? Az ő balszerencséje (vagy na, mi a jó szó erre), nekem pont kedvezett, kicsit el is szégyelltem magam, hogy én ennek örülök, neki meg ez rossz. Persze itt is hosszú sor, végre odaérek, már addigra 8.30 volt, mondja a nő, hogy a 9-esre már nem tud feltenni, ha van bőröndöm. Az semmi, hogy van bőröndöm, gondoltam, de teszt eredményem még nincs, azt neki nem mondtam el, mert ő azt még nem kérte volna. Mondom neki, hogy 45 percet késik ám a gép. Igen? Akkor várjak, leszól a csomagosoknak, hogy még beférek-e így. Ők azt mondták, hogy beférek, de azonnal adjam fel a csomagot. A nő kiállítja a jegyet, engem meg ver a víz, hogy igen, van jegyem, de eredményem sehol, és ha még pozitív is lesz? Áh, mindegy. Megyek a sorba, hogy akkor becsekkolok és feladom a bőröndöt. Akik a csekkoláshoz beterelnek, mondom nekik, hogy a 9-esre megyek, ami már 9.45, és 7-kor volt teszem és bármelyik percben itt lehet, s ahogy ezt kimondtam, már jött is a negatív eredmény! Rohantam a csomagfeladáshoz. Odamegyek, most már nem a reggeli nőhöz kerültem, hanem egy pasihoz. Nézi a papírokat, mondom neki mi a helyzet, rámnéz: És magát miért küldték el tesztre? Magának az nem kell!
..............................
Azt hittem idegbajt kapok, de mivel azt nem szoktam, csak röhögtem egy jót, s futottam át a biztonsági kapun.. stbstb, s örültem, hogy semmi időm nem volt arra, hogy pánikrohamot kapjak. A gépen aludtam egy jót az izgalomra.
Bécsben leszállás. A UK-ből jövőket, mint a pestiseseket, jól külön terelik, nem volt ott más az útlevélnél, mint mi. Ott is ez volt, hogy meg kell mutatni a 2 oltásról szóló igazolást, a PCR tesztet és az osztrák residence valami kitöltött papírt (ja, nekem az se volt, mondom az első nőnek, de nem maradok ám Ausztriában. Nem baj, mondja, akkor írjak rá magyar címet, oké. Persze automatikus osztrák rendszer volt, így a mama falujának irányítószámához kiválasztottam egy szimpatikus, ugyanazon irányítószámmal rendelkező osztrák falut. Vicc.) Szóval állok a sorban. Ami brutál lassan halad a fenti okok miatt. Odaérek az ablakhoz végre. Mutatom a magyar útlevelet, s már adnám a többi cuccot, mire rámnéz, s ez hangzott el:
- Magyarországra megy?
- Igen.
- Viszontlátásra!
..............................
Mire kiértem a csomaggal, s megláttam a barátnőmet, aki várt (mert a bérelős barát már el sem tudott jönni a késésem miatt), csak a szemeimet tudtam forgatni, s röhögtünk egy jót. Meg volt egy szuper ölelés. Hát elvégre negatív voltam. Négy órával korábban.

Folyt köv.

ezt a verset mondtam el. Nehéz napunk volt, de ami megmaradt és nagyon bánt, de majd ezen is túl fogom tenni magam, hogy a mama tesója velem veszekedett temetés előtt, hogy miért oda kerül az urna ahova (ahol legtovább laktunk egy huzamban, ahol anyám jól érezte magát), majd ő megnézi, hogy ki visz oda virágot. Mondtam neki, hogy nem attól függ ám, hogy a halottainkra emlékezünk, hogy virágot hordunk ki a temetőbe, aztán fogtam magam és odébb álltam. Egyszer ránéztem, zokogott, mint akit nyúznak, már bocsánat, de nem tudok mást mondani, majd utána már fújta a hülyeségeit, a temető kapuban osztotta az észt, ahogy szokta, majd utána átjöttek hozzánk, ott ültünk a verandán, olyan jó lett volna egy kis csend tényleg, ez a nő meg fújta, fújta, annyira hangosan és olyan sokat beszél, mindenről volt szó, anyámról éppen pont nem, mert hát miért is, aztán a mamára próbáltuk terelni a szót, mégis csak az egyetlen élő testvére, de akkor terelt nagyon, egyáltalán hallani sem akar róla, aztán azt is bevallotta, hogy otthonra sem jött el meglátogatni már nagyon régen. Engem meg úgy fogadtak ezek egyébként, hogy az elveszett lány, ez most esett le, nincs ám itt covid, te jó ég, az, hogy nekem nem lehet csak úgy utazni, azt nem vágják, de a másik, ami szintén furcsa volt, hogy temetés után én álltam is odébb, hogy oké menjünk, de mindenki jött körbepuszilni. Egyébként is családi körben akartuk, erre jöttek, volt ott idős, fiatal, azok mind puszi puszi, nem térek magamhoz, lehet, hogy ők csinálják jól, tojni kell az egész vírusra, nem kell itt maszk, rám is szólnak ám, ha maszkban jelenek meg valahol, hogy bocsánat, nem kell ám már, a horvát tengerpart állítólag megtelt, én meg jöttem ide egy olyan országból, ahol már hónapok óta folyamatosan mennek fel megint a számok, de mindegy az, úgy látom. Szóval ma van a másnap, ami egyébként nehezebb, mint az eddigi napok voltak, de ezen is túlleszünk, aztán egyébként majd elmesélem azt is, hogy hogyan nem engedtek fel a repülőre a Heathrow-n. De itthon vagyok, szóval megoldódott az is, de kalandos volt.

van ám. Tegnap jöttem Yorkshire-ba. Három és fél óra volt az út fel, már azt az őrült forgalmat is elfelejtettem, ami Manchester körül volt. Olyan elszigetelt világban élek komolyan - falu, kertek, falu, kertek - hogy amikor eljövök ide északra, s átvágok Birmingham és Manchester mellett, akkor esik ám le, hogy ez itt Anglia. Aztán jönnek a hegyek, völgyek, s máris itt vagyok Yorkshire-ben. Nagy szerencsém van (megint), mert akivel dolgozom, időközben barátnőm is lett, s így náluk szállok meg és olyan szuper vendéglátók, hogy teljesen relaxban érzem itt magam, már volt olyan is, hogy elkezdtem szégyellni magam, hogy pár percre - most először, hetek óta - nem jártak fejemben az otthoni dolgok. A szobám egy hegyre néz, csupa zöld minden, esik az eső. Korán ébredtem, s elkezdtem olvasni, főztem kávét, mindjárt reggeli, aztán jönnek a tanítványok, de komolyan, mindig mintha egy nyaralás lenne az életem. Pedig aztán tökre nem is, de inkább azt vonjam le belőle, mint bármi mást.