a világnak a végéről. Vagy majdnem. Wales megint egy másik ország. Főleg, hogy minden először walesiül van kiírva először, aztán angolul, de mire odaérek, hogy azt elolvasnám, már elsuhantam mellette. A kicsi faluban végül sikerült szállást találnom, az a féle, amit egyáltalán nem szeretek. Új, minden új, minden csillog, semminek semmi hangulata, nincs benne semmi walesi, semmi, csak a Kínában gyártott tucatáru. De tiszta volt és közel volt a fotóshelyhez. Ami szintén a faluhoz tartozott, de el kellett hagyni a falut, majd rátérni egy erdei kis útra, s azon menni két három percig, s a legvégében ott állt, na, az egy tipikus walesi farmhouse. Akkor csöppentem egy teljesen másik világba. Ott nem láttam Kínában legyártott tucatárut, de az ember egy gyönyörűen foltozott gyapjúpulcsiban volt, látszott, hogy ezeréves, látszott, hogy jó sokszor javították, de azt is olyan szép öltésekkel. Amikor róluk készültek a portrék, egyáltalán nem zavarta őket, hogy lyukas a felszerelésük, hogy ez majd látszik a fényes lapokon, nekik egészen más az értékrendjük, s ilyen emberekkel már olyan ritkán találkozok. Nagyon szerényen és nagyon kevésből élnek, de élnek. Nem is megyek bele nagyon abba az egy napba, amit velük töltöttem, majd feldolgozom magamban, ahogy a képeket nézem majd át. Hazajöttem. Gyertya, porszívózás, a padló legyen rendben mindig, ez a mániám, a többi meg majd jön, három napot itthon, ember nélkül, olyan jó egy kicsit ez, online tanítok, töklevest főzök, de ebédre ma lidlis szilvásgombóc lesz, kuriózum, de éljen az aldi meg a lidl, hogy hoznak ide európai holmit, postára megyek, ja, most azonnal meg viszem a kutyát ki, szakad az eső, még szerencse, hogy erre az időre is találtak már fel viseletet, jó sok évvel ezelőtt.

gyorsan valamit. Indulok el, négy órás út előttem. Elkezdtem egy ideje hangoskönyveket hallgatni a kocsiban. A mostanim Elif Shafak, The island of missing trees. Nem olvastam még soha tőle, de látom, hogy sok könyvét magyarra is lefordították. Remélem, hogy ezt is fogják, csodálatos. Volt már olyan hangoskönyv, amit nem bírtam hallgatni, annyira nem jött be a narrátor, de ezzel még azt is tökéletesen eltalálták, a jó kis török akcentussal. A másik, amit magam már meg is rendeltem egy példányban valakinek otthon, magamnak még nem, mert ide nem hozzák, így majd csak ha otthon leszek, pedig, Karai Dávid könyve, Ki mint vet. Nem hallottam még soha Karai Dávidról, de ismerem a fotóslányt, aki a könyvet csodaszépen lefotózta. A szakácskönyv összekötője, hogy hazai termelőket mutatnak be, s onnét jönnek a receptinspirációk is. Csuda, már az alapján, amit így online meg tudok nézni.

sütsz ma, kérdezte tegnap reggel az ember. Soha nem kérdez ilyet, mert egyébként nem jön lázba sűttésztától, de kint nagy vihar volt, sütni kell. Sütöttem egy babkát. Csokisat. Nem vagyok a csokis sűttésztákért egyáltalán oda, de nem volt itthon túró és így legalább nem fogy el túl gyorsan. Pár nap ágyban párnák közt után, jól esett végre jól lenni, takarítani, sütni, lapokat írni, kétévesnek, barátnőnek, nem ő a két éves, tervezni az idei majdnem utolsóelőtti munkát, indulás Wales-be, advent első vasárnapja. Elkezdek sütni a jövő hét végén én is majd, mert idén az ajándékok kis kacsáronyi sütik lesznek, bejgli, orgonabillentyű, keksztekercs, vaníliáskifli, mézes, linzerkarika, picike szívvel, ilyesmi egyszerűségek, amiket majd aztán szép kis dobozba teszek szép, ünnepi szalaggal. Egyre többen vegánok körülöttem, ez kicsit nehezemre esik. Az ember tervezi a menüt, barátok lesznek itt, de majd még az is kiderül, hogy tényleg, mert megint ott vagyunk, ahol a part szakad, tegnap töröltem a jegyemet, két hét múlva ilyenkor már otthon lettem volna, de inkább visszakértem, mármint adtak lehetőséget, hogy tavaszig mehetek bármikor, inkább kivárok, szigeten élni nehéz, kevés a menekülőút. Nagyon sokszor vágyunk mi a kontinensre.

Keresni elveszett hazát 
ott, ahol színek szövik át 
az emlék nyurga testét.

Keresni nem történt csoda 
helyén árnyékos erdőt,
ahol akadnak őznyomok, 
magyalbokor-esernyők.

Keresni bűvös kerteket 
a lassú óesztendő
vize alatt, ahol a tett 
gyomlálni képtelen, 

keresni álmos szurdokok
televényeiben – 

mit száz gyökér fon át meg át: 
keresni elsüllyedt hazát.

László Noémi

kisévát is várom, hogy fölhivgyon.
Miért, most kivel beszélsz, Mama?
Hát a Rozikával.
Mama, de ez én vagyok, a kiséva.
Tílleg??

Sokszor azon gondolkozok, hogy nem szomorúság van ám bennem, hanem megnyugvás. Lassan majd minket is elfelejt, ahogy a nagyapámra egyáltalán nem emlékszik már, a házat, a kertet, soha elő nem hozza. A karácsonyi sütiket lassan megkezdte volna, vagy ha nem is, már huszkúta vóna haza a sok lisztet, cukrot hozzájuk. Azt a mamát már régen elveszítettük, azt a mamát pontosan az anyám vette el tőlünk, ahogy az anyámat pont neki köszönhetjük, azt meg, hogy én is itt vagyok, azt az anyámnak. Bonyolult dolog az élet, aztán meg néha mégis olyan egyszerű. A skóciai, igazi szabadságunkon, minden nap fűtöttünk, fával, a kis kandallóban, ami aztán bemelegítette az egész házat. Imádok befűteni kályhában, kandallóban, ezeket a dolgokat az ember mindig rám hagyja. Sokszor eszembe jutott akkor az anyám. Az anyám a befűtést mindig szidta, kihamuzni, behozni a fát, nem ám messziről, kb húsz lépés, de neki ez volt a napi feladata. Főzni nem főzött, mama elég odatolt három nápolyit reggelire, ja, meg főzött kávét. Ha fát kellett behozni, akkor mindig panaszkodott, akkor sántikált, akkor rájátszott, de ha ment át a szembebarátnőjéhez inni, akkor nem volt gond szaladni sem ám. Amikor anyám panaszkodott a kályhában fűtésre, akkor a mama odavágta neki, hogy vót neked házad, vót ott gázfűtés, hun van az most? Na így idegelték ki egymást. Pont most azért is megkönnyebbülés, megnyugvás, hogy a mama kisimútt, hogy megbódútt, hogy jól alszik, hogy rendesen etetik, ápolják, szép a haja megint, lefogyta azt a sok cukrot és egészségtelent, amivel anyám tömte. S bár nem így képzeltem el soha mama utolsó éveit, inkább otthon, sütvefőzve, kertben matatva, de hát így is jó, mert jól van.

tényleg azt a fonalat, de nem olyan egyszerű. Nem is tudom hol maradtam le, mennyi mindennel. Majd átgondolom. Vasárnap reggel, szól a classic fm, vasárnap szigorúan nem szólnak a hírek, az ember odaégette a békönt, sebaj, megettük, ég a gyertya, kávé, egy barátnőmmel beszélgetünk közben az újra és még mindig covidhelyzetről, aggódik a gyerekeiért, hogy a fenébe ne, nekem egy sincs, én aggódok minden gyerekért, milyen jövő lesz itt, képernyőbámulós, személyes emberi kapcsolatoktól mentes, miközben szinte szégyellem bevallani, hogy milyen jó évem volt, hogy olyan csodálatos munkáim, olyan emberek jöttek megint utamba, hogy csak.

Sok sok évvel ezelőtt, még otthon, még egyetemen, akkor láttam meg először ezt a bizonyos angol magazint, de nem is jó szó rá, szinte már intézmény ők itt. A lényeg, hogy ott kezdtem egy fotós munkáira nagyon felfigyelni, oda voltam érte és vissza. Jött sok év, folyamatosan vettem ezt a magazint, ideköltöztünk, látták a portfóliomat, behívtak meetingre, elkezdtem velük én is dolgozni. Aztán egy másik nagy magazin adott nekem egy olyan munkát, amit eddig ez a pasi csinált, évekig, jó sok évig, s nálam landolt, el se hittem. Aztán pár hete jött a meghívó a könyvbemutatójára. Rengeteg könyvet fotózott, de ez most már magánkiadása, saját kiadót hozott létre, hogy olyan legyen a könyv pontosan, amilyennek ő szeretné, de hogy engem is meghívott, az összes hátralévő karácsonyom ajándékai itt, ebben az egy meghívóban, azt hittem elájulok, s ott lenni, ismeretlen ismerősökkel, mert ugye nagyon átment képernyőbe a világ, s egy-két emberrel még mindig nem találkoztam személyesen, mondjuk vele igen, jó sok éve, még tetőablakvilágban dolgoztam, szóval ez az este, ez egy mese volt, olyan jó emberekkel, olyanokkal, akiknek könyveit, cikkeit olvastam eddig, de már szinte barátság van, az a tudás, ami ott felhalmozódott, ilyen pici helyen, de nem is csak a tudás, hanem az alázat, a szerénység, a kedvesség, a keménymunka, nem volt nagy tömeg, nagyon válogatott társaság, talán ötvenen, de olyan kedves este volt, hogy soha nem felejtem, hogy része lehettem, csak úgy, mivel is érdemeltem ki, aztán bejött három ember ettől a korábban említett laptól, az egyikkel dolgozom szorosan, beszélgettünk, mondták is, hogy hétfőn küldenek egy megbízást, elvállalom-e, ott van közel, mármint ott közel, ahol volt a könyvbemutató, ami nekem is közel, egy óra kocsival, de megyek nekik fotózni nemsokára Wales-ben egy keramikus párt, s Herefordshire-ben egy farmert, pontosan olyan munkák, amikkel anno ezt a fotóst ebben a lapban felfedeztem, elkezdtem követni munkásságát, s aztán valahogy én is oda értem.
Hálaadás jön, meg is fogom ünnepelni, úgy istenigazából.

{"version":2,"isGlobalStylesUserThemeJSON":true}

ragyogok. Nem vesztem el. Úsztam a munkában. Nyakig. Nem panasz, istenments. Hálát adok az égnek a napért, amikor volt bátorságom felmondani, s véletlenül sem tudnám már más álmait építeni, csak a magamét. Csütörtök. Az első nap itthon, csillió éve, amikor nincs munka, nincs tanítvány, nincs nagyonnagyon határidő, semmi nincs, bár igaz, hogy reggel négykor nekiálltam dolgozni, önként és dalolva, hajnali csend. Itt ülök, s mellettem a példaképemfotósom könyve, ma jött. Többek között benne egy kerttel, egy nappal járt ott korábban, ahogy én, s nézem a gyönyörű könyvében a képeit, s nézem az enyémeket, huh. Csipkedem magam naponta. Rettentően elfáradtam, agyam zokni, de annyi, annyi szép is történt volt idén, megpróbálok mindent megosztani télen, beindítom a blogot, nem ezt, a képeset, na jó, ezt se fogom ennyire elhanyagolni.

a ház, ezt láttam hirtelen magam előtt, ahogy gyerekkori barátnőmmel apukája hirtelen haláláról beszélgettünk tegnap. Gyerekkori nagyon jó barátnő, szomszéd, együtt jártunk iskolába, ő két évvel felettem, így ő volt a felnőtt, akivel együtt mehettem bringával a suliba. Mindig átmentem hozzá iskola előtt, mert anyámék korán jártak dolgozni. Nekem ők voltak a normális család. Nesquik kakaót ott láttam és ittam először, apukája a vasúton dolgozott, s mivel mi rögtön Ausztria mellett voltunk, náluk mindig voltak ilyen különlegességek. Ez a kakaó dolog nagyon mély nyomott hagyott bennem. Tele volt a ház mindig, volt egy nővére, de a nagymamájuk is velük élt. Nagyon szerettem ott lenni, sőt, jut eszembe most, ahogy írom, hogy amíg én nem kaptam zongorát, hozzájuk jártam át gyakorolni. A kispadlásra nem mehettünk fel, de mi mindig felmentünk, mert ott voltak a kismacskák. Ha nyáron strandra akartunk menni, akkor csak úgy engedtek el minket, ha leszedtünk két kis vödör ribizlit. Volt egy nyaralójuk Györökön, oda sokszor levittek engem is. Valahogy az ő házukat nagyon otthonosnak találtam mindig, nem voltak balhék, mint nálunk, a kert is olyan tökéletesen zegzugos volt. Először a nővére ment férjhez, elköltözött. Aztán meghalt a nagymama, üresedett a ház. Később a barátnőm ment férjhez, de addigra már kicsit eltávolodtunk egymástól, ő is elköltözött először máshova, s bár most már újra a faluban élnek, nem a szülői házban. Még üresebb lett a ház. Amikor hallottam, hogy meghalt apukája, s elképzeltem a házat, a kertet, nélküle, először is egészen elképzelhetetlen, de ami mégis megcsapott, hogy mennyire üres most az a mindig sürgőforgó, kedves ház, sehol egy lélek, csak az anyukája egyedül, teljesen egyedül.

Ringató sötétség,
búgó hajnalok,
víz alá buktak
az angyalok.

Akármerre fordulsz,
minden csupa szárny,
színjátszó egekben
ázik a magány.

Hajlanak a szélek,
fújnak a szelek,
fázunk földön-égen,
csillag didereg.

László Noémi

tényleg csak a csendre vágyok. Két napig nyomtam az ágyat, enni tudtam, lázam nem volt, gondoltam, valamit összeszedtem, de végre elmúlt, pont amire leszállt egy hatalmas köd a falura. Pont olyan csönd volt, amikor a kutyával elindultam, mint Karácsony napján. Nagyon ritkán átmegy a falun egy autó, de semmi más. A kutya cipellőinek a kopogását lehetett csak hallani. A nagy csendben. Mentünk egy jó kört, bár én sokkal izgatottabb voltam, mint ő, lehet, hogy zavarja, hogy nem lát jól a ködben, mert a hallása szegénynek már minimális. Mire hazaértünk, az ember már elment bevásárolni (áldom az eget, hogy neki ez nem foghúzás feladat, bár mire hazaér, mint ki van akadva az emberekre, a forgalomra, de aztán újra van kedve legközelebb), én meg takarítok, pakolok, mosok, mindenféle szombati elfoglaltság, meg örülök, hogy végre tudok teát inni, mert amikor nem vagyok jól, akkor rosszul vagyok a tea gondolatától is. Lányom, mér iszol tejját, beteg vagy? Kérdezte mindig a mama. Nálam pont fordítva. Egy hét múlva ilyenkor már úton leszünk a kéthét szabadság felé. Eső, hideg, főleg ezek várnak majd, de pl. nem lesz tévénk, nem lesz internet sem, bár olyan már nincs is, hogy nincs internet, nem? Könyvek bekészítve. Egyet még azt hiszem beszerzek az út előtt. Yorkshire-ban kezdtem el olvasni, ez a barátnőm mindig tudja, hogy milyen könyvet tegyen az ágyam mellé, ha ott vagyok, bár alapból azt hiszem nála bármihez nyúlhatok, nem fogok mellé, na ez pont a gyümölcsösökről szól, egy konkrétról tulajdonképpen, viszont az elején röviden ír arról, hogy egy kazahsztáni völgyből hogyan lett az egész világon alma. Azóta Kazahsztánba vágyok, de ez most nem lényeg, meg egy darabig úgysem jön ez össze. Itt az ősz, véget ért a nyár. Azt mondja az ember, hogy nem kell ám azt gondolnom, hogy azért nem kapcsoltuk fel a fűtést eddig, mert ő skót, hanem azon a ponton, amikor felkapcsoljuk a fűtést, akkor véget ér a nyár, s ő attól szomorú. Ó egyemmeg. Nos, ma akkor hivatalosan is véget ért a nyár. Estére vendégeink jönnek, mondjuk őket sem fogadhatnánk hideg házban, ők már hetek óta fűtenek (magyarok), az ember talán bbqjúz valamit, ha felszáll a köd, én meg két nagyon őszi salátát varázsolok Gill Mellertől, aki nagy kedvencem. Hú de hosszú lett a mai csapongás, zárom soraimat.

Mennyire könnyű egymásról mesélni
az ezeregy levelű fa alatt
vivő ösvényen, amiről letérni
gyengénél is gyengébb az akarat;

mennyire könnyű, elviselhetetlen,
egymásban élni, mint erdőn a köd,
ahogy az ágakon előre lebben
és megpihen az odvas fák között,

oly egyszerű a húsz utáni áram
zsúfolt vizében egymást érteni,
és tudni pontosan: a ’rádtaláltam’
ezeregy száraz jelentése mi;

tudni miért, mi űz el, mi marasztal,
az ég alatt alig néhány arasszal. 

László Noémi

köszönöm, aki kérdi, aggódik, végül lett benzinem. Nem volt üres a tank, így a plusz harminc font (ez most a limit, bár ez is a lelkiismeretre van bízva, nem fogja a pénztárnál a kutas azt mondani, hogy vedd ki a többletet, de az ember csak akarja, hogy maradjon másnak is, szóval lelkiismeret, de mint tudjuk, abból sincs mindenkinek) jól megdobta, s utána elutaztam 80 mérföldre, s ami kutat láttam, nem az autópályán, hanem már a kisebb utakon, zárva volt. Aztán hazafelé az egyiknél látom ám, hogy sor van, hú akkor ez nyitva, be a sorba, fél órán belül újabb harminc fontot tankolhattam, így aztán majdnem tele is lett, így nem aggódok, hogy fel tudok-e menni Yorkshire-be. Hétfőn jön a hadsereg, 100 extra sofőr lesz majd, aki benzint szállít, de az csepp a tengerbe, amikor arról beszélnek, hogy 100 ezer sofőr hiányzik most. Aztán majd benzin után a hús. Az ország két legnagyobb húsfeldolgozó üzemében a dolgozók 80%-a kelet-Európából volt itt, na most már ők sincsenek vagyis nagy részük, így ez lesz a következő az lesz. Már ölik le az állatokat, nem feldolgozásra, mert nincs aki feldolgozza őket, de ha meg már túl nagyok, akkor nem kellenek a boltoknak.. stbstb. Hihetetlen ám, ami itt megy most, viszont emlékszem én még kommunista időkre, semmihez nem jutottunk hozzá túl könnyen, nem dúskáltunk mi soha sokban, nem nagyon visel meg. Legjobban az visel meg, hogy idióták az emberek. De próbálom azokat elkerülni. Na ennyit az angliai helyzetről. Élünk, virulunk, sőt, ma még a kandallóban is be fogok fűteni, luxusolunk.

széllel, és végre valahára esővel, megjött az ősz. Kifújta a meleget. Tegnap még kertben olvasós, erősen pihentetős napot tartottam, nehezemre esik, hogy ne csináljak ötven dolgot egyszerre, de most már muszáj volt, mert a múlt héten volt egy nagy kidőlésem. A szép, napos vasárnapon így nagy nehezen befejeztem a Kutyafuttatót. Aki Sofi Oksanent szeretne olvasni, az a Tisztogatást olvassa. Jól volt felépítve a könyv, de valahogy nem tarott éberen, kivéve a legvége. Ezután jön Leli élete, amit nagyon várok, de azt viszem nyaralni, így addig befejezek egy ismerősnél elkezdett könyvet, Small Pleasures. Még otthonról hoztam egy Finy Petra könyvet is, a Kerti szonátát. Még soha nem olvastam tőle, de a leírás alapján bejött (nyolcvanasévek), megpróbálom ezt is. Ősz. Legyen könyv. Ha benzin nincs is. Huszonegyedikszázad, Nagybritannia, nincs benzin. Benzin van. Csak nem jut el a kutakra, mert nincsenek kamionsofőrök, akik oda elvigyék. Brexit, covid, minden van. Káosz. Pánikoló emberek. Én nem pánikolok. Ha ma nem tudok tankolni, akkor választanom kell a héten két nagy munka között. Az egyik egy két napos fotózás, egy könyv befejezése. A másik egy nagy laptól egy kertfotó megbízás a Cotswoldsban. A másodikat fogom lemondani, ha arra kerül a sor, de nem pánikolok, mert ha ez nem lesz meg, akkor majd találnak egy másik kertet helyette, s ez meglesz jövőre. A könyv meg nem várhat, már az amazonra is feltették, hogy márciustizenhetedikén jelenik meg, sőt elő lehet már rendelni. Ó, bolond, bolond világ.