a nap, sehol egy lélek, mondanám, hogy a madár se jár erre, de hálisten, a madark pont, hogy igen. Hatalmas csönd van. Majdnem akkora, mint Skóciában volt a múlt héten, csak ott egész nap tartott, itt azért majd elhúz egy-egy autó a reggeli munkábamenet idejében. Northumberland-ben vagyok. Ez az utolsó megye Angliában, s ezután már csak Skócia. A Hadrian Wall tíz perc gyalog. Gyönyörű minden, sehol egy lélek. Itt harmadannyiért lehet házat venni, mint délen. Tegnap fél nyolcig dolgoztunk (egy könyvet jöttem fotózni), s utána a szállásomra az út, kb huszonöt perc volt, s abból tizenötig egy autót nem láttam. Elmondhatatlanul szép errefelé. Most már korábban is keltem, hogy egy órával korábban induljak a fotózásra, hogy tudjam bevenni még a tájat. Hazafelé is a kantriszájdba', mert túl hosszú lenne ezután most hazamenni, így megszállok egy barátnőmnél innét két órára, de oda pont el tudok tekeregni kis utakon, ő meg a tóvidék déli részén lakik. Ja, azt még nem mondtam, hogy tizenöt fok van. 

aludni, olyan meleg a háló, fent az emeleten, semmi szigetelés sehol, nyáron átmelegszik, még a mi nyarunkban is, semmi levegő, hiába tárva az ablak. Aztán reggel gyorsan kimegyek a kertbe, esett éjjel, hűvös van, mindig jól esik, kikötök két édesköményt, dőlnek a szárak, meg egy gaurát, ami teljesen belenőt egy rózsába, kicsit támasztja is a rózsát, amit nem bánok. Pénteki szélcsendben, amikor nagyon nagy a csönd, hallani nagyon messziről az autópályát. Hiányzik az elmúlt három nap, amikor az égvilágon semmit nem hallottam, csak a szelet. Hiányzik is az a nagy csend. Egy saját kis házikóm volt, bothy, úgy hívják ott, a világvégén, nem kell ott ajtót zárni, nem jár arra senki. Viszont nincs egy bolt sem, a legközelebbi is húsz perc kocsival, icipici, a postán, azt mondják, ott tudunk venni valamit, amúgy egy óra alatt elérünk rendbes boltba. A posta volt így, kenyér, sajt, tej. Egyik esténkre ott vettünk egy pizzát, meg zöldeket salátának, citrom volt az egyetlen fűszerünk. Az a hatalmas tér, az a gyönyörű táj, ami a skót felföld, az egy csuda. Nagyon sok angoltól hallom, hogy ők még soha nem jártak Skóciában. Az olyan messze van, mondják. Inkább ülnek repülőre, s mennek zsúfolt spanyol szigetekre. Mi megyünk fel arra októberben megint, nem az ember választja a Skóciát, hanem én, ott is pont olyan házunk lesz, amerre csak a madár jár. És a szarvasok. Két nap itthon. Seb a szájpadlásomon, mindenem fáj, mindenem fáradt, jó most itthon lenni, ég a gyertya az asztalon, mindjárt kész a kávé.

annyira gyönyörű. Meg eu-s pénzből csuda útjaik vannak, talán Ausztriában, ha megéltem ilyen utakat, de persze jól kiszavazták az eu-t, na mindegy, szuper utak, gyönyörűűű kilátás, kanyargós utak, csak a tájat figyelném, de van néha egy-egy autó is, viszont mééérföldekkel kisebb a forgalom, mint Angliában, imádom. Letérek az útról, egysávos kis bekötőút, vagy hát szinte nem is út, állatok terelésére is kiváló lenne, megyek sokáig a csodaszép tájban, majd kettéágazik az út, s akkor esek picit pánikba (enyhe túlzás), mert nincs térerőm és fogalmam sincs, hogy hova megyek. Aztán végül a lefelé vezető utat választom, mert a képek alapján a kert lent van, fákkal körbevéve, kis folyó partján. Jól is tettem. És akkor, fél kettőkor, kezdőtött a béke és nyugalom, ami fél nyolcig ott tartott, akkor már minden teljes árnyékban, ott a napot már nem lehetett látni, de ahogy felérétem újra az útra, minden napban fürdött. Álomhely, álomház, mesebeli az egész. Viszont milyen lehet ott télen élni, amikor nem megy fel a nap a fák fölé, ha egyáltalán látszik a nap, Wales ugye nem a napsütötte órák számáról híres, elképzelem. Brutálisan elfáradtam, oda három és fél, hazafelé szintén ennyi volt az út, s mellé a fotózás, foglaltam szállást, de inkább hazajöttem, mert akkor a szombat reggel már itthon kezdődik, amit így szeretek. Ősszel visszatérek ebbe a kertbe. Alig várom.

lehet legjobban sírni. Meg kikapcsolni. Meg egyedül lenni. Egyszer fent, egyszer lent. Amikor itthon vagyok, mindig hozok be virágokat. A dáliák megkezdték, csodaszépek, nagyon színeseket ültettem (narancsos árnyalatok), a kert buja, az augusztusi relax, a gaura belenől a rózsába, összevissza, a kömény égig ér, rátekeredik a majoranna az aljára, s melléjük tettem egy dahlia merckii-t, micsoda szép kis csoport lesz az ott, amikor majd az a dália is elkezd virágozni. Három éjszakát nem voltam itthon, sok volt, kettő a limitem, távol itthonról, sok nekem már, másnál megszállni, pedig itt saját szoba, saját fürdő, minden saját, van tér, van csend, nagyon finom kaja van, ott a fírfi főz, eszméletlen, hogy milyen jól. Hosszú volt az út, sok az autópályaépítkezés, itthon jó, utána egy napig csak félig élek, aztán már rendesen. Nagy meleg jön megint, harminc fokkal is riogatják a népet a hétvégére, meglesz az, úgyhogy megyek is el hétfőn északra, ott csak tizenöt lesz, vennem kellett egy új esőkabátot, remélem megjön addig, de ha nem, akkor van egy másik, igaz, hogy kicsit lég (és eső)áteresztős már a sok viseléstől. 

Igazából majd szeretnék írni azokról a könyvekről, amiket otthonról hoztam, el se mondtam még, meg amit most olvasok, Silence, The Power of Quiet in a World Full of Noise, egyébként is meditálós alkat vagyok. Szuper kis könyv. Még két könyve érkezik az embernek (Thich Nhat Hanh), használtkönyvesen találtam őket, nem is lényeg, de a lényeg, hogy legyen csend minden napban, amikor semmi nincs, csak mi és a légzésünk és nincs más gondolat. Nehéz, de meg lehet csinálni, s a legjobb dolog a világon. A virágokkal együtt. Meg a mamákkal.

lett. Hogy hova lett június és június, fogalmam sincs, csak annyit tudok, hogy mindjárt pakolok, szombaton irány Yorkshire, 4 nap, onnét hazaérek, két nap itthon, majd irány Wales, ahol egyszerűen nem találok szállást a kerthez közel, na mindegy, onnét haza, hétvége itthon, s irány Skócia, Invernessig repülővel, onnét még két óra kocsival a kert, három nap, amiből egy elmegy az utazással, majd haza, kimosom a ruháimat, s húzok megint északra, Northumberland, könyvfotózásra. Viszont most volt itthon pár kényelmes napom, editálni kell baromisokat, leadni munkákat, miközben megjött ide is a nyár és ma szenvedtem rendesen, de jött dörgés és nagy eső. Ééés, megyünk nyaralni, lefoglaltunk egy szállást. A szokásos október két utolsó hete, jajjdevárom. Az a rész, amit kinéztem elsőre, az embernek nagyon kietlen volt már, ő javasolt egy másik részt, summasummárum, találtunk egy olyan házat, ami a világvégén van. Az ember már nagyon készül, olvas rá ezerrel, én egyelőre még nem, de már csak két és fél hónap, azért azt számolom. Itt most van egyébként a nagy szabadságolós hónap, az augusztus, megáll az élet, miközben a teszkóban már megjelent a karácsonyicsoki. 

napon budapesti lakos lettem. Nem ezt szántam mamának névnapi ajándéknak, hogy végleg kijelentkezek az ő címéről, s megjön az új lakcímkártyám. Közben nem is vagyok budapesti lakos, persze, mert itt élek már mióta, miközben otthon is kellene egy cím, csak magyar vagyok, még szerencse, hogy van hova, de egyébként meg hogy is van ez, itt, de ott is, de ott nem is, áh. Ember legyen az idegei talpán, aki felfogja.

pontosan tíz éve, ezen a napon, mama: "millen gyógyszereket kaptam fijam? van benne apró fél, ismerős fél, de ullan is van benne, ami idegen fél"

álmodok a mamával, bár sokszor már nem emlékszem pontosan, hogy mit, csak hogy ott volt. Sokszor hallom a hangját, micsinyász lányom?, ott nem esik? tilleg? itt esik!, megy az idő, már több, mint fél éve, hogy meghalt, s ahogy közelebb jön a tél, egyre közelebb az évforduló is és az élet, azoké, akik még maradnak, megy tovább. Miféle erő viszi előre ezt az egészet, azt nem tudom. Gondolom ezen már sokan elmélkedtek jó sokat. Meg az, hogy mi az az erő, ami elhúz a temetőből, hogy oké, menj már, indulj, lépj kettőt, menj a kapu a felé, ülj be az autóba, de azt valahogy értem is, mert a mama nem ott van, a porai lehet, de azok sem, ő nem por, ő előttem van, hangjában, egész alakjában, illatában, a főztei ízében, a piroslábos, amit elhoztam, amiben akkor főzött levest, ha csak ketten voltunk, nem gyün senki lányom, nem főzök sokat, mondta, aztán jött is a tojásleves vagy bableves vagy paradicsomleves. A mamára úgy, ahogy én emlékezem, úgy senki nem emlékszik, mindenkinek más volt ő, ahogy mi is mindenkinek más vagyunk. Remélem, hogy sokáig tudok rá emlékezni, lányom, te meg ne bolondujj, igyekszek, aztán mind oda jutunk, csak az út, tényleg az, hogy az út nem mindegy.

hét után viszi a felségét az állomásra, lehet, hogy pont elkerüljük egymást, kérdezte. Mondtam neki, hogy addigra már lehet, hogy én is végzek, de majd attól függ, hogy hogyan kel a nap, mennyire felhős, s ha nem annyira felhős, akkor a fák mögül mikor éri el a kertet. Csendben mentem, nem túl korán most, mert kicsit völgyben volt a kert, öt körül értem oda, akkor van napfelkelte, világos volt már, de még nem érte el a nap a kertet. Nagyon-nagyon szerettem ott lenni, maga a béke, nyugalom, és a manusból is pont az sugárzott. Valamikor hat körül megjelent egy teával. Ezt szeretem nagyon, hogy mindig van tea, ha semmi más nincs is, de tea mindig van, s meg lehet állni, beszélgetni picit, s mivel ő is szeret fotózni, mondtam neki, hogy hozza ki a gépet, olyan szépek a fények. Mondta, hogy szereti a képeimet, mert egyedi hangulatuk van. A svéd krimikről is beszélgettünk. Messze volt, hosszú volt az út haza, főleg a sok autópályaépítés, nagyon hosszú, éppen csak megálltam, hátha tudok aludni egy picit, majd még levezettem délre három órát. Nem siettem, mert az a kert nagyon nyitott volt, a nap akkor megy le abban a kertben, amikor a nap lemegy, nincs domb és nincsenek fáj az útjában. Viszont ott olyan csönd fogadott, hogy én ilyet még szerintem sehol. Talán Skóciában, a világvégei nyaralásainkon. Sehol egy út, egy autó, semmi. Az ágyból csak baglyokat hallottam. Csuda napokon, heteken, hónapokon vagyok túl, s még nincs is vége. A mama halála, tudom, hogy az is, s az, hogy öregszem, az is, de valahogy már tényleg nincs energiám hülyeségekre. Megyek előre, ameddig még van az előre, aztán próbálom kihozni belőle a legjobbat. Más lehetőség nincs.

el mindjárt. Megint egy nagyonnagy kerttervezőhöz megyek, az egyik legesleg, sőt, s már fotóztam kertjét, de a sajátját még nem. Izgalmas ám, de csak jóféle izgatottság van rajtam. Várom nagyon. Aztán ha tudok maradok ott éjjelre, bár nincs túl messze, haza tudnék jönni, s reggel újra ott pár órát, ötkor van a napfelkelte, ami annyit tesz, hogy négytől hatig tudok dolgozni., mert ráadásul az ő kertje laposon van, egyből megtalálja a felkelő nap és beteríti. Utána haza, hogy összepakoljak, majd irány észak, Sheffield, oda is délutánra, mert az erdősebb kert, árnyas, bár nem mintha most a tűző napsütés nagy gond lenne, s aztán Sheffield után, csütörtök reggel még ott, pont találtam szállást a közelben, mert ez a városnak egy kiesőbb része, a Peak District felé (ami csodaszééééép), na utána húzok le délre, onnét, kb hat óra lesz az út, de az itthont útba tudom ejteni, az a jó. Ott a kertben szállok meg. S amikor majd az a kert is meglesz, utána már csak négy van hátra a könyvből. Nem akarom magam mögött tudni, de közben mégis huh, haladni kell, jön a szeptemberi határidő, így őszi kertek pont nem is lesznek, olyan kár. Most, hogy három egész napot itthon tudtam tölteni, kicsit simultak a ráncaim. Az idegeim ráncai, főleg.

haza, hogy napos reggelre ébredtünk mi is, csodaszép, csendes, madaras, tizenháromfokos. Nem hiányzik a forró nyár, a forró nyaras nyaralás, de már tervezem a novemberi szabadságunkat. Az ember szerint most kicsit előttem a sulykot, mert ez aztán már mégis csak a világvége, ha Edinburgh-tól még hat óra északnak az út. Nem ő igényli egyébként a skót nyaralásokat, inkább én. Hát tehetek róla, hogy Skócia ilyen nagy, meg arról, hogy erre vágyok? Vadregény, kevés autó, kevés ember, pár házikó, vihar is jöhet. Mehetnénk miattam Svédországba vagy Lengyelországba is, de oda meg ő nem akar, mert macera a kutyával (dehogy macera), meg az út (dehogy macera), sorolhatnám, az ember olyan, hogy mindenre tud kifogást találni, csak ezekkel úgy kell csinálni, hogy egyik fülemen be, a másikon ki, s majd úgy fordítani, alakítani az egész dolgot, hogy a végén úgy jöjjön ki, hogy tulajdonképpen ez egy szuper ötlet volt, s ezt ő vallja be. De azt akartam mondani, hogy őszies-tavaszias itt az idő, rengeteget dolgoztunk a kertben tegnap, brutál elfáradtam, viszont már tudok elég jól lélegezni, erről meg majd írok nemsokára.

illat van ma reggel a levegőben. Tegnap itt két réteg kellett és sál. Hűvös napok. Nagyon jól esnek. A ruhák tegnap megáztak, a mai mosás nem fog, nemsokára teregetek, addigra megsül a kenyér is, nagyon nehéz minden, de az itthon békéje nagyon jó, ég a gyertya, a kertből egy nagy csokor sweetpea-t szedtem, itt illatozik, a kávém mellé. Majd aztán írok egyszer értelmesen is, olyan sok mindenről akartam itt írni.

szolgálati, Egy nagyon kedves olvasói kérésre most megváltoztatom a betűtípust, így talán az új szöveg jobban olvasható lesz. 

besüt a nap az étkezőbe, amit én a botanikus szobának hívok egyébként. Itt szeretek lenni legjobban, itt szoktam ide pötyögni is. Szóval picit ilyenkor besüt a nap, nagyon hangulatos, mert éppen csak átszűrődik a szomszéd hatalmas cseresznyefájának az ágain. Mi teljesen fabarátok vagyunk, de ez a cseresznyefa nekünk inkább árt, mint nem, de nem szólunk, pedig szólhatnánk, lenne hozzá jogunk, viszont a bükk miatt megint kell szólnunk idén, hogy jön be a hálószobába, annak ellenére, hogy már egy fa szakértő is mondta nekik, hogy annak a fának nem szabadna ott lenni, de őket aztán nem érdekli. A házuk körül hatalmas a kert. S egy nagyon nagy része hátrafelé néz, a szántókra, de ott csak egy hot tub van nekik, minden mást ide a mi kertünk mellé tesznek, kosárlabda, tyúkok, medence, s most újabban még egy golf játék akármicsoda. Az egyik labda a kocsinkon landolt a múlt héten. Szóval kell velük beszélni, egyébként meg normálisak nagyon, csak nem értik, hogy van olyan, hogy szomszéd, mert eddig egy kietlen valahol éltek, a világ végén, amerre nem járt senki. Itt meg falu van, s a másik szomszéd is panaszkodik, de ők sem mernek szólni. Szóval besüt a nap, a cseresznyefa ágain át, mentem egy kört a kertbe, öntöztem, mert már azt is kell, csütörtökön tetőzik huszonhéttel, utána visszatér a brit nyár, paradicsom nem lesz idén, de nem bánom. Tegnap egy kedveszomszédnál voltunk ebéden, s egy kellemes kis árnyékos rész van a kertjükben asztallal, székekkel, olyan jó volt ott megkávézni ebéd után,  jó idő volt, de felhős. Aztán egyszer csak kisütött a nap. Nem tudom elmondani, hogy mennyire erősen tűz ez, nem olyan, mint otthon, ez annyira erős, hogy kibírhatatlan, mind húzódtunk az árnyékba. Aztán fél hatra hazaértünk, utána jól is esett a kertben lenni. Utána megnéztük a meccset, persze, nálunk zéró foci érdeklődés van, de ezt megnéztük, jól tettük.

hűvös, tíz fok körük, jól esik kimenni a kertbe ötkor éppen, mert nem vagyok más kertben, végre, elfáradtam, húzósak a napok, sokat dolgozok, keveset alszok, ilyen ez a szezon. Egy nagy projektem két hétig parkolópályán és utána újra beindul, miközben tudom végezni a más egyéb munkákat. Nem bírok elülni csak úgy, de a reggelek itthon jók, akkor azért sikerül, lejárom a kertet először, s figyelem, hogy az egyik dália hogyan fűnik el, gondolom csigák, egyék akkor azt az egyet, a többi rendben van, áldozati bárány. Idén valamiért pelargoniumban utazok, csuda illatos kis muskátlik, picike levelek, pici virágok, kint napoznak ilyenkor, télen meg majd jönnek a házba, az egyiket egy tanítványomtól hoztam, párat egy nagy kerttervező adott, három kis hajtásom is van ledugva, na szóval majd már csak a neveiket kell felírnom, hogy tudjam mi micsoda, de ha nem is tudom sem áll meg a világ. Szóval itt a vasárnap, a sütő melegedik, megy be a kovászoskenyér, amit tegnap állítottam össze, ma ebédre vagyunk hivatalosak, s ennél döbb dolgot megpróbálok nem csinálni. Nehéz lesz, mert nem bírok egy helyen, de tegnap takarítás közben kezembe akadt Bartis Attila, A kéklő pára könyve, novellák, na azzal elleszek. 

ittam a reggeli kávét, ilyen sem volt már ki tudja mióta. Ég a gyertya, megy a mosás, közben már tea van, mert már kilenc is van, le vagyok ülve, olyan jól esik. Brutálisan fáradtság van rajtam, de rengeteg adrenalin termelődik, mert nagyon jó munkáim vannak. A bécsi tanítás szuper nap volt, az egyik legjobb, irtó kedves emberekkel, az egész Bécs hatalmas meglepetés volt, mindenki szuper kedves, jó helyeken vacsoráztunk, de brutálisan elfáradtam, s áttettük a jegyünket korábbra, mert másnap reggel 5-re már egy kertben kellett lennem, s másfél óra oda az út. Szóval hazaértünk vasárnap este, fürdés, ágy, háromkor csörög a vekker, odaértem, csodaszép reggel, teljesen feldob, küldtem az embernek képet (főleg, hogy tudja, hogy megérkeztem), s visszaírt, hogy nem tudja, hogy hogy csinálom ezt. Mondom neki, hogy ájfónnal. Hehe. Ott voltam egész nap, másfél óra kocsiban, estére hazaérek, majd reggel újra 3-kor kelés, indulás be Londonba, belvárosi kert, de jó korán mentem, így pont jó volt a forgalom, este is lett volna egy London, de szakadt az eső, így örültem picit, hogy itthon. Másnap reggel 3-kor csörög a vekker, húzás egy másik londoni helyre, egy jótékonysági egyesület, kertjeik vannak, betegek rehabilitációjára, hát az meg aztán úgy feldobott, hogy csak. Volt egy kerekesszékes modellem, olyan jót beszélgettünk és olyan jókat nevettünk, mint még ezeréve senkivel. 11 éves kora óta van kerekesszékben, pont egy olyan hát betegsége volt, mint ami nekem is van, az anyámnak mondta a doki lánykoromban, hogy megműthetnek, de nem garantálják, hogy nem bénulok le. Na engem így anyám nem műttetett meg, őt viszont igen, s valami nem jól sikerült. Ügyvédként dolgozik egyébként. Csuda volt, alig várom, hogy a képeket lássam, ja, mert arra most semmi időm, hogy a gép előtt is üljek. Hazaértem onnét, brutálisfáradtan, délelőtt 10 körül, aztán 3-ra már egy teljesen más vidéken kellett volna lennem (két és fél órányira), úgyhogy pakoltam, be a sampont, a ruhákat, ilyesmi, elemek feltöltés kettőig húztam az időt, akkor indultam el, odaértem, csodáááálatos kert, igaz, hogy oda csak tanítani mentem, nem kellett négykor kint fotóznom, de aztán egész nap talpon, magyarázni, viszont annyira jó ez, amikor látom az embereken, hogy tényleg inspirálódnak és tanulnak sokat. Na onnét haza este, s most itthon kávézok estig, amikor tök közel egy meadow kertes fotózásom lesz este, az már csak egy kis semmise, úgy gondolom. Holnap itthon egész nap, a templomot takarítom és virágozom, aztán vasárnap indulás egy álomkertbe. Egy kerttervező saját kertje, egész életemben vágytam oda vagy legalább is amióta a kertes dolgokat figyelem itt, na hát oda megyek vasárnap este, hétfő reggel, s hazafelé megállok a barátnőm békés otthonában egy kicsit, ezeréve nem láttam, nem jó ez, hogy erre nincs idő, energia, de sokszor meg neki nem jó, amikor nekem jó, na mindegy, ott lesz egy nagy feltöltődés, de igazából minden munka is nagyon feltölt. Kérdi keresztanyám, hogy minek dolgozok ennyit? Nehéz erre válaszolni, de azt tudom mondani, hogy az én munkám baromira szezonális, télen tizedennyit nem jövökmegyek. Hát ezért. Meg azért, mert a legjobb dolog az életemben. 

Majd mesélek még magyarokról Bécsben és a új növényszerzeményekről. Csak lejárt a mosógép.

a bécsi munkát tavaly elvállaltam, akkor azért tűnt nagyon jó ötletnek, mert gondoltam, hogy összekötöm mamalátogatással. Hát nem fogom. S pont ezért már nincs is kedvem menni. Az ember várja, jegyzetel, tervezi a napját, míg én dolgozok, tiszta lelkes, én meg oké, haladjunk, legyünk túl rajta, essek haza este 11-re, s reggel 4-kor menjek a következő munkára, csak ezen a bécsin legyek túl, olyan közel otthonhoz, ami nincs is. Lehet, hogy csak a kimerültség, a rengeteg minden, ami történik hirtelen, nem tudom, de irritálási szintem nagyon magasan van, de nagyon-nagyon igyekszek viselkedni. Igyekszek nagyon sokat olvasni, sokat lenni a kertben, nézni a távolba.

fél tíz. Jövök be a kertből, ahol eltöltöttem egy jó másfél órát, kiszedtem egy csomó nefelejcset, pár gazt is, s az üres helyekre tettem be mindenfélét. Fel kell írnom majd, mert elfelejtem. Daucus az egyik, amit nagyon szeretnék sokat a kertben, de hát nem vagyunk mi virágosrét, sajnos, kis palántákat rendeltem ebayről, pikkpakk megjöttek, már a földben is vannak. Minden buja, csupa zöld, dzsungel, mondja az ember. A vadsóska és a csalán marad, főleg a kerítés közelében. A ragadósat kihúzkodom, mert az olyan jó érzés, ejj lányom a tikok is úgy elcsipkedník azt. Vízbe teszem néha, jó antioxidáns vagy mi a fene. Szóval ez a másfél óra volt a kis ajándékom, hogy itthon vagyok egy rövid időre. Szombat reggel kivitt az ember a reptérre, ahol fogalmam sem volt arról, hogy a kerttervező velem jön-e vagy majd ott találkozunk? Végül hívott, hogy majd ha leszállok, menjek ki, s meglátom a sok taxit, az egyikbe üljek be és jöjjek el hozzá, majd elküldi a címet. Minden csuda volt. A kertészéknél aludtam végül, az volt a bázis és reggel a kertész vitt ki a kertbe is, tizenötperc körül kocsival, s előző este megcsinálta az éjszaka állós porridge-ot, kis kosárban kivittük és a fotózás végén, mire a nap már tűzött, hét-félnyolckor, megreggeliztünk ott. Csuda emberek voltak, én voltam egyedül nő, a többi pasi, s mindenki párban, csuda barátságos nép ez a majjorkai (direkt írom így). Hétfő este hazaértem. Kedden próbáltam életben maradni. Szerdán kétszer be Londonba, egyszer reggel, egyszer este, pedig kicsi kert, de nagyon kedves kis kerttervező, holnap két kertbe megyek, aztán szombaton Chelsea, vasárnap csak egy másik londoni kert, majd hétfőn Chelsea majd kedden megyek le Dorsetbe, cidrizek attól, mert nagynév ez a kerttervező, ott két nap és így tovább, ilyen most ez, de egyelőre pont, hogy igyekszek pihenőt kivenni, pont a kertben. Tisztitja a fejemet. Pont kell is, mert otthon áll a bál. Hogy a családból engem az anyám miért utált mindig és a tesóm jelenidőben miért utál, hát felfogni nem tudom, de felnőttem, s nincs mese, le kell szrni, mást már nem tudok.

meg kell menteni, ez már egy ideje nagy téma. A falu több, mint a felének ez se hideg, se meleg, sajnos. Holnap lesz egy kis vásárka, a faluházért, amire lehetett jelentkezni, asztalt kiváltani (az asztalpénz megy a faluháznak), akármit el lehet adni, csetreszeket itthonról, jó idő is lesz, váltottam is asztalt, amikor még nem tudtam, hogy mire majd ez elkezdődik, a gépem már le is szállt Mallorcán. A vásár másik gyűjtőakciója lesz a tea és süti. A sütit a falubélieknek kell(ene) sütni. Nincs tolongás. Péntek van, meleg, bogarak, viszketek egy csomó valami megcsípett, a fényképezősbőrönd bepakolva, de a cipők-ruhák még például nem, egyébként is, mit hozok már ki három napból, de nem lehet csak három felsőt bepakolni, mert ki tudja mi lesz még a program, amikor napközben pl. nem fotózok, szóval bakancs is, szandál is, ezek lennének most soron, de csak várjanak, mert most sütök. Mert a falunak süti kell, hát ki jelentkezett? Villog ám sokszor a baleklámpám.

egy barátnőm, hogy a pajzsmirigyről érdeklődjön, nem magának, hanem a harmincvalahányéves lányának. Mert hogy úgy néz ki, hogy alultermel neki, s nekem ez hogy is van. Arról már tudtam, hogy az anyáknapjájuk szörnyű volt, részleteket nem tudok, de most mesélte el a barátnőm, hogy mondta a lányának, hogy sweetheart, nem lenne jobb, ha nem jönnél el, amikor menstruálsz? Hát igen, megerősítem, pajzsmiriggyel keverve még jobb. A napokban sokat jár eszemben az egyetemi szerelmem anyukája, furcsállottam még akkor, hogy ejnye, hogy ő ilyenkor mindig elment egy barátnőjéhez pár napra, hogy ne otthon a férje szenvedjen, de nem a férj választása volt persze, hanem ő maga, s hú de megértem. Pont egy ilyenre vágyok is. Még az a szerencsém, hogy utazásig még két éjszaka van itthon, s a nehezét már átvészeltem, így nyugodtan repülök és járom a szigetet, és dolgozok, de egyébként meg mindig egy kicsit nyaralás is. Na szóval a nők és a hormonok, tudom, hogy sok pasi megérti ezt, az enyém abszolút, de sokan nem, hát nem nehéz az élet. Sokat ígír, kevesset ád, mondta mindig a mama. 

megszűri a reggeli fényt, így jön be a konyhába, szőrve, jól esően, a konyha mindig hideg, sötét, de ilyenkor napos sokáig délelőtt. Megy benne a mosógép, egyébként nagy a csönd, hosszúhétvége, ilyenkor kevesebb autó szaladgál, legalább is reggel. Az ember elment elintézni a bevásárlást, hálisten, hogy hazaért Skóciából, nézzük a jó oldalát is, én meg kiteregetés után ültetem is ki a dáliákat. Most, hogy leültem megnézni, hogy mik vannak, hát eléggé narancssárga a paletta, viszont a bishop of york ki se hajtott, amire pont nagyon vártam, pont arra, szomorú vagyok, de még adok neki esélyt. Párról szedek le hajtást bújtatni, pl. a preference, ami mindig nagy kedvencem, azon tanultam meg csillió éve mindenféle dáliás dolgot. Már kitettem a székekre a párnákat, mindjárt leterítem az asztalt és ráteszem a hétvégi könyvemet, nehezen tudom letenni, de a dáliák előbb, a könyv pedig Olivia Laing új könyve, The Garden Against Time, húdejó, hogy micsoda jól tud írni ez a nő. Ja, a hétvége fő dolga mégis, hogy úton van felém egy új fényképező. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyennel fogok fotózni, de most eljött az idő (jól le volt értékelve valahol), meg amúgy is, na majd meglátjuk. Viszem magammal a jövő héten Mallorcára, csak munka, úgyhogy addig meg kell tanulnom jól használni. Ilyemi dolgok, teljes nyugalomban.