nap telt el, hogy utoljára írtam ide, három hét és két nap eltelt, hogy elment a mama, s több, mint egy hét már a temetés óta is eltelt. Arról a napról csak rossz érzés jut eszembe, nem maga a temetés, mert azt valamiért mégis jól esik tudni, hogy a mama békében nyugszik. De azon a napon páran beszóltak nekünk, kritizáltak, s emiatt csalódott vagyok, de megpróbálok több álmatlan éjszakát nem generálni emiatt. Mielőtt visszajöttem, pont elkezdett esni a hó, álltam a mama sírjánál, ami végtelen szomorúságos volt, de nagyon jó is egyben, hogy egyedül lehettem ott. Olyan ez az egész, mintha kihúzták volna alólam a világot és van egy nagy üresség. Igazából senki nem érdekel, még a hozzám közel lévő emberek sem, a napi hülyeségek pedig végképp nem. A munka és a kert, ezeket szeretem, ezek jól esnek, kicsit kizökkentenek. Az ember nárcisszal várt, már van vágott brit nárcisz. Na, ez például már jól tudott esni.

lett a Karácsony, fogalmam sincs, de hálisten, hogy elmúlt. Az volt a jó benne, hogy az ember itthon volt, hogy nyugodtság volt, mert nem kellett dolgoznia, hogy főzött, hogy mindig átölelt, amikor rámjött a síróroham. Van egy nagyon jó barátnőm itt Angliában. Karácsony előttre beszéltünk meg egy találkát, hogy az én szülinapomat, a karácsonyt, összevonva, kicsit ünnepeljünk. A találkozó előtt pár nappal derült ki, hogy anyukája rákos, s mire találkoztunk volna, lemondta, mert hogy rosszabbodott anyukája állapota. Folyton kapcsolatban voltunk, főleg vaccappoltunk, de amikor már nagyon kivolt, felhívott, együtt sírtunk, az ő anyukájának semmi baja nem volt, ez a rák derült égből volt a villámcsapás, s aztán mama előtt négy nappal meghalt. Pár napja aztán végre találkoztunk. A szakadó esős sétában volt sírás, volt nevetés. A legrosszabb pillanat az volt, amikor apukája hívta, s őt vígasztalta és vele együtt sírt. Két nap múlva, mindkét temetés ugyanazon a napon lesz.

van egy kis ablakom, amíg nem esik az eső, az utolsó nárciszokat még gyorsan eldugdosom. Minden nap, amikor nem esik, csinálok valamit a kertben. A mama mindig a kertben bóklászott, ha kint vagyok, ő is ott van, bár ha bent vagyok, itt is itt van. Néha furcsa megnyugvás van rajtam, mert tudom, hogy neki már jobb ez, ami most van (vagyis, hogy nincs), csak őt tarthatom szem előtt, ne legyek már önző az én fájdalmammal. Szóval van még nárcisz, amiket két ribizlibokor alá-mellé ültetek el, idén nem lesz zőccség, na nem mintha nagy termesztő volnék, de borsót mindig szoktam ültetni, na idén azt sem, fűszerek viszont lesznek, rengeteg kapor, például. Sok virág lesz a helyükön. Két hunyorom a virágzás küszöbén áll, és a hóvirágok is nagyon jönnek fel már. Tavaly rengeteget elültettem, mert Skóciában egy hóvirágoskertben tanítottam, s persze hoztam haza jó sokat, s egy rész tudom, hogy hova ment, de gondolom máshova is tettem belőlük, na majd nemsokára kiderül. Várom még a telet, legyen egy jó hideg, de legyen már tavasz is egy kicsit, amikor a nap melege keveredik az első virágillattal és a madarak énekével. Körülbelül négy éve, még otthon volt a mama, kiültem vele a kertbe, nem szokott már kijárni, nem is tudta szerintem, hogy mi az a kert, de azt hittem, hogy a napsütés majd talán jót tesz, gyógyír talán, de nem látott semmit, csak egy tánculó alakot, látod lányom, ott anná a nagy fáná? Nem láttam semmit, szomorúság volt rajtam.

ezen a napon, telefonon a mamával:
- Mikor igyekeztek haza?
- Majd jövőre.
- Csak gyövőőőre??!

négyzetméter a telek. Rajta a kockaház, amihez lett még építve egy konyha, az alatt van egy pince, amit egyszer ellepett a víz, így a mama bekerült a helyi tévébe, lebegtek a tojástartók a vizen, mama meg nagy komolyan mutatta, hogy idelessenek, mennyi víz begyütt. Ez a film biztosan megvan valahol, utána is járok. A konyha mögött van a műhely, ami valamikor nagyapám kovácsműhelye volt, de egyébként hivatalosan az a garázs, utána van a komora, ami disznóvágásokkor átalakult hentesműhellyé. Utána jön a tyúkudvar az istállókkal, mert a mama disznókat is tartott évekig, aztán a tyúkok vették át a helyét, hú de szerette a tyúkjait. Mindig mondta, hogy ami másnak a drog, az neki a tyúkok. Vicces volt, mondom. Szombat délután megkapott egyet az imádott tyúkjai közül, odavitte a bölőkéhez, ott egy fejszével levágta a fejét, megpucolta, satöbbisatöbbi, másnap ettük a levest belőle. Meg a rántotthúst. Így ment ez. A mama tizennyolc évesen elkerült otthonról és mindent egyedül megoldott. Nem könyvekben olvasott utána, nem a gugliról keresett recepteket, fene se tudja hogyan, de mindent tudott. Üldögelni nem szokott, mert mindig talált valami tennivalót, a kert meg hatalmas volt, az aztán tényleg ellátta munkával. A mamát különösen nem érdekelte a lakberendezés. Szép tiszta volt a ház, megvolt minden bútor, ami kell, nippek a szekrénysoron, fényképekkel vegyítve, alattuk hímzett terítő. De nem kattogott soha olyanokon, hogy mi lóg a falon vagy milyen színű a csempe a fürdőben. Csak valami legyen. Egyszer pont fürdőfelújítás volt, akkor tűnt el a kád, ami utána mindig hiányzott neki, na akkor kellett pár dolgot venni a fürdőhöz. Aszongyák, hogy szombathelen igen szíp járólapokat lehet vennyi. Kérdezük tőle, hogy de hát hol? Hát azt ő nem tudja, csak annyit, hogy Szomathelen. Na, elmentünk Szombathelyre, az akkori barátommal (a mostani elődje) s az ő autójával, s leparkoltunk, mama kiszáll, s ahogy kinyitotta az ajtót, nekivágta a mellettünk álló kocsinak. Mondom neki: mama vigyázz, mert az ajtót nekicsaptad a másik autónak. Válasz: "hát minek át ide?!"

szr nap van, csak bőgni tudok egész nap, úgyhogy előszedek egy vicces emléket. Nyár volt, körülbelül a kilencvenes évek vége felé, mert nagyapám még élt, de már le volt félig bénulva, s erről van egy kép is és ő is rajta van, szóval nyár volt és cseresznyeidőszak és a fa telistele volt cseresznyével. Volt egy hatalmas ága, amin annyi volt, mint két más fán, de elérhetetlen volt az egész. Így aztán levágta a mama azt az ágat, s letette az udvar közepére, beterítve vele az egész udvart szinte. Mi meg így szedtük a cseresznyét, a földön. Tök jót szórakoztunk rajta. Így a nagyapám, aki már alig tudott bármit is csinálni (előtte ha tudott volna sem akart volna, hihi), ő is szedte a cseresznyét. Na, utána vittük be megmosni, nagy vájlingban, s egyszer csak sutty! Beszakadt a mosogató a nagy súly alatt. Akkorát nevettünk mind, hogy a víz szanaszét, a cseresznye szanaszét, a mosogató leszakadva. Jó sokáig emlegettük még azt a rengeteg cseresznyét.

egy hét múlva lesz a temetés. Csak ilyenkorra, négyóra, már túl leszünk rajta. Belegondolni is elviselhetetlen. Viszont elmesélem, hogy az olyan jó lesz, hogy a mama egyik volt szomszédainak az unokája fogja eltemetni. A mama is ismerte őt, s hú mennyire örülne, ha tudná, sőt, a pap nagyszülei is nagyon örülnének. A mama nem volt egy barátnőzős ember, ő otthon szeretett lenni, nem nagyon járt el sehova, max templomba. Ezt a nénit, ezt a szomszédot, nagyon kedvelte, s én is úgy emlékszem rá, hogy nagyon barátságos, kedves néni volt. Szóval tényleg nagy öröm, hogy az ő unokájuk búcsúztatja. Nagyon rendes, mert mi azért nem vagyunk mindennel képben egy katolikus temetéssel kapcsolatban (a mama bezzeg képben lenne és tudná ezeket a dolgokat), de ő mindent intéz és mondja, s az a jó, hogy emailezni is lehet vele. A koszorúk is megrendelve. Repülőjegyem is van.

a mama három hétig nem állt velem szóba! Az úgy volt, hogy gimiben lett egy barátom. Idősebb volt nálam majdnem tíz évvel, ami akkor természetesen hatalmas felháborodást váltott ki. Aztán teltek az évek, s ez a barátom maga lett az Isten a mama szemében. Annyira szerette, mintha a saját gyereke lett volna, szerintem. Mindig úgy beszélt róla, hogy ő olyan, mind a rígi jó orvosok vótak, ollan rendes. S tényleg semmi rosszat nem lehetett rá mondani, kedves volt, jóindulatú, segítőkész, barátságos, intelligens, jóképű, jól kijött mindenkivel, s valami csoda folytán még anyámat is elviselte. Négy évig sülvefőve. Nem sokkal azután, hogy elkerültem egyetemre, megismerkedtem ott egy fiúval - Isten nyugosztalja, szegényt, őt is - nevezzük Á-nak, az előzőt meg nevezzük B-nek. Nem megyek részletekbe, de B-vel szakítottam, Á miatt. Hú ebből kerekedett ám akkora balhé. A mama sírt is, s konkrétan három hétig nem szólt hozzám egy árva szót se, olyan mérges volt rám. Amikor később Á eljött hozzánk, s együtt átmentünk a mamához, neki soha nem tett terítéket. Vicces volt ám a mama, csak akkor ezt tényleg nem viccből csinálta, bár mindenki elég jót vigadt ezenek a dolgokon, szerencsére Á is. Mindig azt mondogatta, hogy majd megbánod lányom, majd megbánod lányom. Nem bántam meg, mert akkor úgy döntöttem, s vállalom érte a felelősséget. Viszont tudom, hogy a mama megbánta, hogy ő nem a hufnágerpistihez ment férjhez, s lehet, hogy így jött ki rajta, fene tudja. A mama, miután az anyám megszületett, erdőn át ment haza, vissza a szüleihez. Ők meg mondták neki, hogy lányom, egy nőnek, ha a fírfi fát hasít a hátán, azt is el kell viselnie, menj csak szépen vissza hozzá. S válhatott volna a mama, bármi lehetett volna, de ő csak szenvedett, kitartott, s amikor nagyapám agyvérzést kapott, s az orvosok lemondtak róla, a mama visszahozta az életbe, olyannyira, hogy ő még utána felpattant párszor a biciklire is, félbénán, hogy eltekerjen a kocsmába. A mamánál aztán mindig az volt a lényeg, ha valakinek barátja lett a családban "osztán rendes? nem jár kocsmába, ugye?"

egy hete, ma volt mama utolsó estéje ezen a földön. Vajon érezte-e? Megsirattuk, siratjuk, szomorkodunk. Eltelt egy Karácsony is közben. Az élet megy tovább, a föld forog tovább, de ő már megbékélt, s ez, az ami nekem lelki békét ad, mert tényleg tudom, hogy neki ez volt a legnagyobb megváltás.

éves volt, amikor férjhez ment a mama. Szomorú még kimondani is, hogy akkor kezdődött a nehéz élete. Addig a volt boldog gyerekkor, de a nehéz napszámos munka is. A mama nagyon jó tanuló volt az iskolában, a tanítónő mondta is a szüleinek, hogy tanítassák, de muszáj volt, hogy a mama, nagyobb lányként, dolgozzon. A tanítónőről is mindig nagy szerettel beszélt, sokszor odamentünk az ő sírjához is, amikor a temetőben jártunk együtt. Szóval a mama férjhez ment és már az esküvője előtt mondták neki a barátai, a családja, hogy ne menjen hozzá a a nagyapámhoz, nem látja-e, hogy milyen, hogy mennyit iszik, hogy annak az apja is mennyit iszik, pont olyan lesz. A nagyapám meg jóképű volt, kovácsmester volt, s gondolta a mama, hogy ha majd elkerülnek a faluból, akkor majd megjavul vagy fene tudja mit gondolt, összeházasodtak, elköltöztek két faluval arrébb, mert ott volt kovácsműhely meg kovácsház, ott laktak pár évig, s hamarosan ők is építettek egy kádárkockát, mint olyan sokan akkoriban, a hatvanas évek elején. S az a kádárkocka rengeteg szomorúságot látott, azt például számban nem tudom, de tudom, hogy a mamáék szobájának ajtaján az üveg nagyon sokszor ki lett cserélve. A nagyapám elitta még a mi pörsölypénzünket is, kiszedte mindet, na ezért kapott is az anyámtól, lefogadom. A mama meg dolgozott, látástól vakulásig, munkahelyén, meg még a földeken is, meg az otthoni kert, hogy ennyivaló legyen, meg a gyerekeinek minden meglegyen, ők tudjanak tanulni. Nagyon nehéz élete volt, s amikor meghalt nagyapám, akkor kezdődött neki egy kis szussz, akkor jól élt, nem csak anyagilag, de akkor békében otthon, senki nem kiabált vele, senki nem csapkodta az ajtókat. A mama nagyon szerette a csendet. S ez a csend tíz évig tartott, amíg anyám haza nem költözött. S akkor kezdődött el mindennek a vége.

fílek lányom. Nem a sötéttől félt, hanem a téllel járó kosztól, a hótól, a sártól, a fűtéstől. A tyukokho alig tudok kimennyi. Meg a fűttís, annak lenne már víge. Bennem a cserépkályhában fűtés csuda romantika, mert ritkán kellett rendszeresen abban befűtenem - kihamuzni, fát behordani - de mamának ez a mindennapi élet napi elvégezendője volt. Felébredni a hideg házban, bár a szoba jól tartotta még a meleget reggel, először mindig a konyhán fűtött be, ami csak valamikor volt a konyha, egy jó ideje már az volt az ebédlő, ott ment a kályha (az nem cserép) délig, délutánig, utána már a szobájában. A tüzifa meghozatala mindig az év egyik nagy eseménye volt. Sokszor nem vágatta fel, mert azér is köllött fizetni, inkább maga hasogatott, fijam, meggyütt a fa, majd átgyüssz összevágni? Mire a fijam (a tesóm) átment mondjuk másnap, már a mama rég összevágta és elrakta. Nehezen fogadott el segítséget. Volt központi fűtés is a házban, de az igendrága, azt nem kapcsolta be, talán ha pár hónapig ment az, miután bevezették. De az én nagyon szép cserépkályhás emlékem, szép, havas telekről, gyerekkorunkból, hogy ég a kályha a mama szobájában, kint hull a hó, csuda világosság van bent és jó meleg, a mama pedig hímez. Egyik legbékésebb emlékem marad ez mindig vele kapcsolatban.

házban született a mama, s mikor az utóbbi években a ház, a haza, az otthon, ezeket mondogatta, már csak erre a házra gondolt, a saját házára már rég nem emlékezett. Szegény, tisztességes családban nőt fel, sokat mesélt arról, hogy mennyire örültek mindig, amikor a Papa megjött a munkából, s hozott egy almát, s azt hét részre osztották el, mert öreganyám is ott lakott. A kis házban volt két szoba és egy konyha. Nagyon jól emlékszem az egész házra most is, s sajnálom, hogy már nincs a családban. Viszont, amikor házakat keresgélek otthon, rájövök, hogy ilyesmi régi emlékekkel teli házat keresek. Sokszor elmentünk a messzimamához, busszal, két falura volt csak attól a falutól, ahol a mama már asszonyként élt. A messzimama minden évben lemeszelte a házat kívülről. A hátsó szoba, ahol néha aludtunk, nagyon jó hűvös volt nyáron mindig. Búcsúkor sokan össze szoktunk jönni, de olyankor mindig a kertben ettünk, ott fértünk el mind. Sokszor elmentünk a ház felé, miután a messzimama halála után azt eladta a másik lánya, s bár nagyon is rá lehet ismerni, sok minden változott ott is, építettek hozzá például fürdőszobát. A kertben ott van a kút, s ugyanúgy az maradt az utolsó ház, a nagyon üresedő faluban. S mama most már ott van újra, oda vágyott nagyon haza, Idesapám meg Idesanyám, mindig készült hozzájuk, s most, hogy velük van, nekik szebb Karácsonyt nem is tudnék kívánni.

nem ott kezdődik ám, hogy kimérjük a lisztet, a vajat, a zsírt, nem. Ott kezdődik, hogy nyár végén leszedjük a diót, s ebben mama nagyon profi volt. Volt egy hatalmas diófája, de állandóan kijárt a határba, az útszéli diófákhoz, táskaszámra szedte a diót, biciklijére felakasztotta a szatyrokat, aztán indulás haza. Majd másnap újra. Gyűlt a dió. Aztán amikor eljöttek a kint csendesebb napok, befűtött jól, s törte a diót, törte, törte. Aztán később darálta. Aztán jöhetett a bejgli. A mákosbejgli is ott kezdődik, hogy ősszel elültetjük a mákot. Aztán amikor már szépen sorult a mák, megegyezte, de szépen virágzott mindig a mák, aztán eljött az idő leszedni, szelenyi, majd ruhazsákba tette, s lógott a mák a spájzban. Mindig volt elég bejglire, mákostésztára és egykét más mákos sütire évközben. A bejgli egyébként meg nem egyesszám, mert nem bejglit sütünk, hanem bejgliket. Tíz nem biztos ám, hogy elég. Hát így. Az én két bejglimre mondaná, hogy csak ennyit sütsz lányom? Hát jóvan, nektek ölég. Idén belesütöm a könnyeimet is.

héten a keresztanyámék bent voltak mamánál, miután előtte vasárnapi szokásos telefonálásomnál mondták, hogy a mamát nem tudják odahozni a telefonhoz, ágyban tartják, mert a parkinzonja egyre rosszabb, s ne törje össze magát. Akkor gondoltam, hogy ez az ágyban tartás, ez lesz a mamának a vég. Keresztanyámék felhívtak a mamától, videósan, s akkor láttam megint benne a messzimamát, s kérdeztem tőle, hogy kik vannak ott nála, s azt mondta, hogy a Pista. A mamáék négyen voltak testvérek. A Pista volt az én kedvencem. Pista tizenhárom éve halt meg. S a mama őt emlegette a leggyakrabban a szülei mellett. A Pista a csornai vasúton dolgozott, s ötvenhatban, húsz éves korában (már ezt szerintem írtam is valamikor) látta a sok embert húzni nyugat felé, s az unokatesójával gondolták, hogy te, ne menjünk mi is? Így találták magukat egy lágerben, Ausztriában. S onnét Hollandia volt a következő állomás, ahol Pista megnősült, született egy fia, s minden nyáron jöttek haza nyaralni, amikor már lehetett. Miután nyugdíjas lett, Pista elvált és hazaköltözött Magyarországra. Igazából szomorú ez a rész, mert ő azokat az időket kereste, azokat az embereket várta, akiket akkor hagyott ott, ötvenhatban, amikor elment. Semmi nem volt ugyanaz. Jött a rák, s hetvennégy évesen meghalt. Három évvel volt idősebb a mamánál.

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek

Reményik Sándor

napokon, ami az évből még van, megpróbálok a mamáról írni ezt-azt. Olyan sok minden van, közben mégis úgy érzem, olyan kevés, s főleg az a mama, akiről írni szeretnék, ő már sajnos nagyon régen elment tőlünk. A mama anyukája - a messzimama - alzheimeres volt, s mama pont úgy kezdett kinézni, ahogy messzimamára emlékeztem: nagyon vékony, beesett szemekkel. Nyanyának hívta anyukáját és Papának az apukáját. Soha soha soha olyan kedvesen, mint a saját apukájáról, soha annyi szeretettel és kedvesen, senkiről nem beszélt. Ő nagyon fiatalon halt meg, a mama csak huszonkét éves volt, pont akkor szülte a második lányát, a keresztanyámat. Mióta az otthonba került, csak őket várta. Őket kereste, kérdezte, hogy vannak, miért nem jönnek el hozzá, "tílleg meghótak, lányom?", s most végre, újra együtt vannak. Remélem, hogy ez a hit, hogy újra találkoznak, valahogy mindig tartotta mamában az erőt.

lányom! Mondaná most. Isten veled, Mama.

az első dália rendelést. 9 féle, peter nyssentől szeretem venni őket, ami meg itt nincs meg, a sarah ravennél megvan, s boldogság. Jövőre megint visszatérek rendes dáliázásba. Nem, a nárciszok még mindig nincsenek a földben, szakadt az eső egész nap. De dáliák már vannak. Majd koratavasszal érkeznek, viszont hamar le kell csapni, mert a jók nagyon kapósak.