véget is ér ez a háromezerötszázhetvenkilencnapos január. Végül aztán ezek lettek a hónap könyvei
James Rebanks, The Shepherd's Life (egyből postáztam is egy barátnőmnek, hogy ő se maradjon ki a jóból)
Dorothy Whipple, The Closed Door and Other Stories (soha nem olvastam még tőle, karácsonyi ajándékba kaptam, s nagyon élvezetem, pont ilyen kis lájtos kellett januárra, még szeretnék tőle olvasni. Ezután nem vágtam neki a nehéz Shuggie Bain-nek, hanem
Matt Haig, The Midnight Library. Na ez érdekes. Nagyon felkapott író és szuper a könyv alapötlete, s bár nem hiszem, hogy fogok tőle mást olvasni, ez azért jól esett. Bárki, aki depressziós (én nem vagyok az és nem azért olvastam el) vagy csak úgy elege van mindenből, azért csak olvassa el.
Irène Némirovsky, Dimanche et Autres Nouvelles folyamatban

Azért filmet is ajánlok akkor már, Efterforskningen. Dán sorozat, a BBC adta le nálunk, a svéd, tengeralattjárón feldarabolt újságíróról. Nagyon sokáig mély nyomot hagy majd bennem, nem az eset maga, de persze az is, hanem az, s az volt a legjobb a filmben, hogy a nyomozásra koncentrált, a rettentő húzós munkára, ami minden ilyen mögött van, s hogy bebizonyítsák, hogy valóban gyilkosság történt. Ez totál egyértelműnek tűnt mindenkinek, de nem volt bizonyíték. Ennyit mondok. Ja, meg hogy a svéd szövegeket tök jól értettem, de már a dánt is kapisgálom rendesen. Mindig is szerelmes voltam Rolf Lassgårdba, úgy meg még könnyebb nyelvet tanulni. Hihi. Na irány január, húzz innét.

nincs homeschooling, de van egy csomó tanítványom, jelenleg négy. Az már sok, főleg, hogy ebből háromnak már az a feladat, hogy minden nap csináljon egy képet és küldje el és kiértékelem. Meg mellette mindig van egy csomó kérdésük, amit nagyon szeretek, meg zoom-ok is. Учиться, учиться и учиться. Két brit, egy amerikai és egy norvég. Hát nem csodálatos az internet világa, egyébként? Egyébként az, de most már kezd belőle elegem lenni. Hétfőn dolgozok, végre, sőt, elhagyom a falut, autóba ülök és megyek Bath mellé, aaannyira várom. Egyébként szomorú nap, mert utolsó fotózása lesz valaminek, ami két éve tartott, s most véget is ér. Viszont jövő héten kezdem a könyvfotózást is, ha a virágok is úgy állnak, hunyor, hóvirág, barkafélék. S ahogy megy előre az év, egyre több virág lesz, ez tényleg egy álommunka lesz. Na ezen (is) elgondolkozva, hogy milyen sok virágosnéppel van kapcsolatom, a tanítványaim is főleg virágtermesztők és virágcsodákat készítők. Nekik is már tavaly március óta le van húzva a roló, sehol egy jó kis esküvő, semmi. Azt találtam ki, hogy felajánlok egy teljes biznisz fotózást egyiküknek. Még a részleteket nem agyaltam ki, ma beszélem meg egy nagyvirágos barátnőmmel Yorkshire-ból, hogy mit javasol, arról az oldalról, hogy nekik mi lenne jó, meg hogy hogyan lehet jelentkezni, s hogyan választok, hogy Skóciát is belevegyem-e vagy csak Anglia és Wales, asszem ez utóbbi, Skóciába szerintem az év maradék részében is macerás lesz utazni, szóval ilyesmiken is agyalok. Az agyam amúgy is pörög százzal folyamatosan, de próbálom nyugtatni. A napi jóga szuperjó neki, imádom, soha sem lesz már másképpen.

nehéz napok. Kicsit már mögöttem, de nem egészen. Már nem a cukrot okozom. Simán a dokit, aki megnyomta a pajzsmirigygyógyszeremet, de minek? Én most visszavettem, mert ha nem, akkor beláthatatlan következményekkel is járhat ez az egész. Krvaéletbe'. Viszont esett a hó ma. Egy oxfordi college hívott, hogy fussak oda fotózni, de végül aztán aggódtak mégis, hogy hát az útviszonyok. De nem egy nagy valami a hó, mire odaértem volna, sehogy sem nézett volna ki. Szólt egy másik valaki, hogy menjek oda szép havat fotózni, de érthető, hogy izgalomba került, mert ausztrál, ő még nem látta, pedig az elején látszott, hogy ebből nem lesz háromnapig tartó csinnadratta szép hó. Viszont ha jól megfagy, akkor reggel átugrok hozzájuk. Gyalog is oda tudnék menni, de sok kiló a felszerelés. Erről jut eszembe ez. Mikor mondom az embernek, hogy az Anna is elmegy egyedül sétálni az erdőbe, akkor ő mit aggódik, hogy én is elmegyek mire azt mondja, hogy ő nem attól fél, hogy nekem lesz bajom, hanem a fényképezőnek. Oké, de ha csak telefont viszek, kérdem. Ha telefont csak, akkor oké, akkor mehetek.

már több, mint egy órája egyedül vagyok itthon. Nem is ültem a gép előtt. Kitettem egy nagy szőnyeget a szélbe-napra, kiporszívóztam mindenhol, aztán beültettem hóvirágot, fürtös györgyikét, jácintot és pici nárciszt cserepekbe. Nem én hajtattam őket (de idén ezertuti, hogy fogok), hanem már készen vettem, de nagyon minik, még a földből is alig látszanak ki. Hazahozom őket a ronda műanyagban, aztán átteszem cserépbe, üvegekbe, majd megmutatom. Na ezzel voltam el. Süt a nap és hatalmas a csend éppen. Hosszú hónapok óta most először van, hogy teljesen egyedül vagyok itthon így. Leírhatatlan*. Nekem kell ez és kész, ilyenre vagyok programozva. Ma a kétheti bevásárlásunkért is én megyek el, na az se valami nagy szám, ülök a kocsiba, odaérek, kiteszik a ládákat, bepakolom a cuccot belőlük a kocsiba, majd hajtok el. Ennyi. Elmegy vele egy óra. De tutira fel fog tölteni. Ha a lidibe' lesz kedvem megállni odafelé, ott meg felmarkolok pár csokor nárciszt. Ha lesz nekik.

*egyáltalán nem rossz nekem, tudom én azt. Nem kell ám mondani, hogy majd megtudnád, ha lenne X gyereked, majd megtudnád, ha a hetediken laknál, majd megtudnád! Tudom én ezt. Vannak, akik erre engem naponta emlékeztetnek ám. De anélkül is tudom, s véletlenül sem a hálátlanság beszél belőlem.

lányom, úgy kifogyott a falu! A Ricsekéktűl a föcskendőjig, má senki sincs. Mondja a mama. Ez a falu, ahol született és ahonnét 18 évesen elkerült. Amikor nagyapám meghalt, akkor hetente járt oda a temetőbe, most már persze nem, csak ünnepekkor, meg ha valaki hazamegy, akkor mindig elmegyünk mamával. Legtöbbet azt az életét emlegeti, gondolom az volt az az időszak, amikor a legboldogabb volt. Ilyenkor elgondolkozok, hogy nekem mikor volt az az időszak? Gyerekkor feszkós, apunál Sopronban, ahova egy idő után nem akartam menni. A gyerekkori barátnőmék a szomszédunk voltak, de anyámék eladták a házat, építkezés, költözés át mamához, messze a barátnőktől. Mamánál feszkó az alkesz nagyapám miatt. Amikor a ház elkészült, elköltöztünk, akkor szomorúság, hogy mégis elköltözünk a mamától, de lett végre saját szobám. Na onnét aztán folyamatos feszkó anyám és mostohaapám között, istennyugosztalja. Mikor az a ház eladva, én irány az egyetemi koli, hétvégente néha mamánál, itt ott, barátnőknél, semmi állandóság, de szuperjól a saját lábamra álltam, ennek köszönhetően. Egyetem után munka a fővárosban, egyedül lakás, saját albérlet, de aztán másikpasi, vidékreköltözés, az sem kezdődött feszkómentesen, mert eléggé az elején kiesett a táskájából két bikinis kép egy falubeli nőről, hihi, de persze jól tudott hazudni és kimagyarázta és ez így jellemezte aztán a kapcsolatunkat, de akkor közel voltam a mamához, majdnem jónak is tűnt a dolog, de aztán nem, irány el, be Sopronba, utána ki ide, már tíz éve is annak, hú mennyi minden történt igazából. Én is sokat változtam és erősödtem rengeteget, nem mennék vissza egyik korba sem ezek közül azt hiszem, s most sem rossz éppen, de azt hiszem, hogy nekem a nagynagy időszak még csak most jön. Fura érzés ám ez, de valahogy ez van bennem. Na majd az élet megmondja azt is.

"megkezdte nyillanyi a hóvirág" Na az, az mindig boldog időszak.

van, hatalmas széllel, sok esővel, mi a szélén vagyunk neki, de így is félelmetesen hangzik. A viharok ideje. Majd egy éve, na jó, akkor már február volt, pont egy ilyen viharos napon indultam neki északnak, mentem fel Skóciába. 740km volt előttem. A terv az volt, hogy megállok az ember anyjánál éjszakára, de onnét már csak másfél órára van St Andrews, s miután feltöltődtem teával, vágtam neki a maradéknak, s akkor már másnap jó volt a felkelés úgy, hogy ott vagyok és nem kell menni sehova. Szóval akkor is vihar volt, a Denis. Szél, gondolom az vitte a kocsit annyira, meg hát mivel a vihart előrejelezték, hogy senki ne induljon útnak, persze, hogy nem volt nagy forgalom. A viharokról mindig az a nap jut eszembe. Utána pedig jöttek szép kis napok, naposan, hóvirágosan, kreatívmunkásan.

az egeknek, hogy kisütött a nap a hétvégén. Próbáltam annyit bevenni belőle, amennyit csak tudtam. Egy ponton majdnem csak egy poló és egy kardigán volt rajtam, olyan meleg volt, na mondjuk attól is, hogy a szomszéd sövényéből ki tudtam vágni egy hatalmas darab magyalt. Együtt nő ott egy tiszafával, ami szintén a sövény része, de az legalább nem bök annyira, amikor elkezd ránőni a rózsára, meg a dáliára. Vagyis jó, odáig soha nem hagyom elfajulni a helyzetet, úgyhogy ilyenkor télen, amikor a csillió nefelejcspalánta nem bánja, hogy rájuk lépek, akkor bemászok oda és vágom a szomszéd sövényét. Az internetről tájékozódva úgy tudjuk, hogy eladták a házukat. Fura népek, nem is tudtuk azt sem, hogy árulják. Három szomszédunk van, ők a jobb oldalon a hátsók (mert jobb oldalon vannak az elsők is, velük csak kis részen érintkezik a kertünk, de velük nagyon jóban vagyunk, jóidős lezárásban a kerítés mellett iszogattunk). Szóval amazéknak nagy a telkük, három üvegházuk volt, mikor idejöttek, állítólag egy kertész lakott ott és nagyon helyes háza volt. Persze ezek lebontották és épültek helyére egy irtó otromba házat, zéró kisugárzással. Kilencszázezer fontért adták el azt a házat. Ami háromszázhatvannégymillió forintnak felel meg, leírom, mert nem fogom fel. Egyébként tökre nem is erről akartam írni, de ha már itt vagyok, olvasom reggeli porridge közben a birkás könyvemet, amiben a pasi írja, hogy ő tudta mindig, oxfordi egyetemre járva is, hogy neki a farmon a helye, s ezen a ponton nekem bevillant a kép arról a házról, amit már egy ideje lesegetek az ingatlanpontcomon, egy balatonfelvidéki kis faluban, s ahogy ezt így olvasom és rágondolok arra a házra, mi történik. Bemegyek a konyhába, ahol volt a telefonom, mert nem tartom magamnál evés közben, s ahogy megyek kávét önteni, felvillan a telefonom, csak emailről kapok kijelzést, semmi másról nem, na de az meg így szól, "a hirdető csökkentette az ingatlan árát". Vicces volt, hogy pont a házra gondoltam egyébként. Mindegy, egyelőre így sem fér bele semmilyen kertetbe, meg egyébként is minek, még a falut sem hagyhatjuk el, nem az országot, de ha már itt az összehasonlítás megy, azért a pénzért itt nagy-britanniában, sehol nem tudnánk olyan kertes házat venni, mint az ott. Ja, és még egy gyümölcsös is van mögötte. Bumm. Na megyek, tolom a szekeret, legalább a pestihitelt tudjam fizetni. Széphetet.

Oh do you have time
to linger
for just a little while
out of your busy

and very important day
for the goldfinches
that have gathered
in a field of thistles

for a musical battle,
to see who can sing
the highest note,
or the lowest,

or the most expressive of mirth,
or the most tender?
Their strong, blunt beaks
drink the air

as they strive
melodiously
not for your sake
and not for mine

and not for the sake of winning
but for sheer delight and gratitude –
believe us, they say,
it is a serious thing

just to be alive
on this fresh morning
in the broken world.
I beg of you,

do not walk by
without pausing
to attend to this
rather ridiculous performance.

It could mean something.
It could mean everything.
It could be what Rilke meant, when he wrote:
You must change your life.

Mary Oliver

leginkább csak ajánlok egy szuper olvasmányt, ide linkelem.

kis kibeszélősó telefonoskibeszélős beszélgetés, aztán mindjárt más színben van ám a világ. A cukrot okozom, nem azt, hogy naponta csalódok emberekben, akikről azt hittem, hogy közel állnak hozzám, nem őket, én a cukrot. Az nyomja fel az idegeimet, semmi más. A hétvégémet nem adom. Palacsintát sütöttem reggelire, takarítok, csak olyan dolgokat csinálok, amiktől nem megy fel a cukor. Végzek a januári első könyvemmel. Minimum kettőt céloztam be minden hónapra, hát én már csak ilyen lassú vagyok. Ha több, örülök. A januári második, a Shuggie Bain lesz, atyaég, pont az a fajta könyv, amit mindig is imádtam olvasni, rettenetesen nehéz és fájdalmas, viszont vá, hogy tud valaki ilyen brutálisanjól leírni ennyi sz-rt. Az első januárihoz, ami birkatenyésztés és szép angol vidék, ahhoz képest hatalmas kontraszt lesz ez, de pont ez vagyok én. Idén nyitott leszek, s fogok olvasni mindenféle más kontinensen élő íróktól is, főleg Afrikából, mert az eléggé le van maradva nálam. Magyar, orosz, brit, francia, nagyonritkán amerika, hát brutálisan beszűkültnek érzem magamat ezt így leírva, azt mondom. Ja, még a finn, mert Sofi Oksanen, ugyebár.

stresszes volt a hét, de még én pakoltam rá, amikor tegnap megettem egy csomag mini eggs-et, mert a posta ugye a boltban, s ahogy álloks sorba feladni mindenfélét, ott figyel mellettem az egyetlen húsvéti édesség, amit szeretek, persze, hogy rácsaptam. De nekem ne írják rá semmire, hogy share size, nem osztozok én senkivel. A hét elején elvágódtam a kertben, puhára estem, az oké, de a kutya a jobb kezemben volt és arra figyeltem, hogy neki ne legyen baja, hogy a lépcsőn ne zúgjunk le, így a bal csuklómat brutál megütöttem. Rájógáztam, mert én azt ki nem hagyom. Aha. Utána két nap zérójóga, rá ez a zacskó csoki, hát nem mondom, az idegállapotom megvolt. Ráadásul irtó sűrű a hét, három nagy, rengeteg munkával járó tanítványom is van és folyamatosan a képernyő előtt ülök és tegnap esett az eső egész nap és ki se tudtam menni, mert levegőt venni is alig volt időm, meg még idegállapotban voltam a cukorbevétel miatt, meg egyéb dolgok miatt, amik még meg is ríkattak. Ma reggel viszont volt zoom a kiadóval meg az íróval, akiről, akivel a könyvet majd fotózom. Totálisan álomtéma, álomember, álomlokáció. Úgyhogy ne sírjak ám. És még a nap is előbújt majdnem. És a kenyér is jó lett. Harmadik világ problémái, ugyebár.

Ordinarily, I go to the woods alone, with not a single
friend, for they are all smilers and talkers and therefore
unsuitable.

I don’t really want to be witnessed talking to the catbirds
or hugging the old black oak tree. I have my way of
praying, as you no doubt have yours.

Besides, when I am alone I can become invisible. I can sit
on the top of a dune as motionless as an uprise of weeds,
until the foxes run by unconcerned. I can hear the almost
unhearable sound of the roses singing.

If you have ever gone to the woods with me, I must love
you very much.

Mary Oliver

a tavasz, brutál fejfájással enyhült az idő. Az ország legtöbb részén volt hó, itt semmi. Három pehely kb. A hóvirágok és a hunyorok köszönik, jól vannak, ezen kívül van egy flowering currant bokrunk (Ribes sanguineum), ami második tavaszunkon itt elfagyott. Aztán tavaly egy másik helyen elkezdett kihajtani. Ő is virágzik lassan. Azért én még nem adom fel, lesz még itt tél, láttunk már tavasszal nagy havakat. Megsült reggel két kovászoskenyér (én leálltam a kenyérről, nem kell az az én figurámnak), de az ember már nagyon odavolt, hogy mikor sütök már megint kovászosat, hát azt ugye azzal kezdtem, hogy legyártottam a kovászt a múlt héten, mert azt sem nevelgettem már. Azért ezt én is megkóstoltam ám, isze a legjobb lett, amit valaha csináltam. Az ember ettől boldog, én meg attól, hogy hozott nekem nárciszt a lidlből. Egyébként brutálisan elegem van ebből az egész szros helyzetből. Enyhe szóval. Olyat tudnék mondani, hogy csak.

Több, mint 12 hónapja senkit nem láttam a családtagjaim közül. Az egyik megyében (kettővel melletünk) tele vannak a hullaházak, nem tudják hova tenni a halottakat. A faluban egy nő beír a whatsappba, hogy a fia szülinapjára ma délre kihívott egy fagyis autót, aki akar menjen, lehet tőlük venni fagyit. Mire legalább 6 család visszaírt, hogy szuper, megyünk. A szomszédcsaj, hogy menjünk egyet sétálni, míg a férje itthon van, s tud lenni a gyerekekkel. Mentünk egy nagyon kora reggel. Beszélgetünk, mire mondja, hogy hihi, ó karácsonykor átugrottunk ám egy barátnőmék szüleihez, minden szabályt megszegtünk, legalább harmincan voltunk. Mi a szrt sétálok én vele akkor? Mindenkinek elege van ebből, nem lehetne hozni egy kis áldozatot, hogy aztán legyen vége? A karácsonynak a levét isszuk. És a legrosszabb még csak most jön. Na be is fejeztem a háborgásomat a koronával kapcsolatban.

akartam ám én lenni. Jobban mondva postáskisasszony. Olyan, aki ül az ablak mögött, s szép bélyegeket ragaszt a világ minden tájára repülő levelekre. Volt postás társasjátékom is, imádtam, keresztanyámtól kaptam, aki postás, a legjobbfajta. Nagyon sokat leveleztem gyerekkoromban, egy tatabányai barátnőmmel, húúú ezeréve. Gondolom ezért is ismertek meg jól a postán, s nyaranta, mikor már korban oda illő voltam, újság meg nyugdíjkihordtam (a fizetésemet a jogsimra tettem félre) Évezredforduló előtti években a franciáktól is ipari mennyiségű levelet, képeslapot küldtem haza, csak lestem neki, hogy ott gépből meg lehet venni a bélyeget, de hát milyen már az, nem is olyan szép, mint az igazi, ó, ez a modern világ. Viszont eléggé megkönnyítette a dolgomat, az igaz. Egy egyetemi barátnőm még most is piszkál, hogy van-e itthon bélyeg, mert szerintem itthon mindig legyen bélyeg, szerinte meg ez nagyon vicces. Itt is jártam sokat a postára, volt helyes kis postahivatalunk, olyanféle, ahol a postás mindenkit ismer, s már ahogy belépsz az ajtón tudja, hogy mit fogsz feladni. Aztán bezárták, jó sok postával együtt, és a posta átment a boltba, hú, ha valamit utálok, hát oda elmenni feladni bármit is. A régi jó postáskisasszonyok sarkáig sem érhetnek fel ezek a bolti eladónak képzett, unott arccal rádleső emberek, s azt se tudják, hogy x ország melyik kontinensen van, de szerencsére ott van előttük az okosmonitor, majd az megmondja. 2021. január hatodikán itthon nyomtattam ki első postabélyegemet, mert a hideg ráz elmenni a fenti postának nevezett helyre, s mivel van ilyen lehetőség. Nyomom, felragasztom, majd bedobom a patakparton álló kis piros postaládánkba. És így múlik el a világ dicsősége.

Már tavaly is úgy éreztem, hogy van nekem elég, de hát csak fér még el ide, úgyhogy idén ezek jönnek hozzájuk:
Daisy Duke
Sturm 807
Jowey Nicky
Jowey Winnie
Sylvia (ezt tavaly is rendeltem, de nekiadtam a pottery tanárnőmnek, mert narancs a kedvenc színe)
Ezekkel, meg a mostaniakkal, én már boldogan elleszek.