ezen a napon, telefonon a mamával:
- Mikor igyekeztek haza?
- Majd jövőre.
- Csak gyövőőőre??!

négyzetméter a telek. Rajta a kockaház, amihez lett még építve egy konyha, az alatt van egy pince, amit egyszer ellepett a víz, így a mama bekerült a helyi tévébe, lebegtek a tojástartók a vizen, mama meg nagy komolyan mutatta, hogy idelessenek, mennyi víz begyütt. Ez a film biztosan megvan valahol, utána is járok. A konyha mögött van a műhely, ami valamikor nagyapám kovácsműhelye volt, de egyébként hivatalosan az a garázs, utána van a komora, ami disznóvágásokkor átalakult hentesműhellyé. Utána jön a tyúkudvar az istállókkal, mert a mama disznókat is tartott évekig, aztán a tyúkok vették át a helyét, hú de szerette a tyúkjait. Mindig mondta, hogy ami másnak a drog, az neki a tyúkok. Vicces volt, mondom. Szombat délután megkapott egyet az imádott tyúkjai közül, odavitte a bölőkéhez, ott egy fejszével levágta a fejét, megpucolta, satöbbisatöbbi, másnap ettük a levest belőle. Meg a rántotthúst. Így ment ez. A mama tizennyolc évesen elkerült otthonról és mindent egyedül megoldott. Nem könyvekben olvasott utána, nem a gugliról keresett recepteket, fene se tudja hogyan, de mindent tudott. Üldögelni nem szokott, mert mindig talált valami tennivalót, a kert meg hatalmas volt, az aztán tényleg ellátta munkával. A mamát különösen nem érdekelte a lakberendezés. Szép tiszta volt a ház, megvolt minden bútor, ami kell, nippek a szekrénysoron, fényképekkel vegyítve, alattuk hímzett terítő. De nem kattogott soha olyanokon, hogy mi lóg a falon vagy milyen színű a csempe a fürdőben. Csak valami legyen. Egyszer pont fürdőfelújítás volt, akkor tűnt el a kád, ami utána mindig hiányzott neki, na akkor kellett pár dolgot venni a fürdőhöz. Aszongyák, hogy szombathelen igen szíp járólapokat lehet vennyi. Kérdezük tőle, hogy de hát hol? Hát azt ő nem tudja, csak annyit, hogy Szomathelen. Na, elmentünk Szombathelyre, az akkori barátommal (a mostani elődje) s az ő autójával, s leparkoltunk, mama kiszáll, s ahogy kinyitotta az ajtót, nekivágta a mellettünk álló kocsinak. Mondom neki: mama vigyázz, mert az ajtót nekicsaptad a másik autónak. Válasz: "hát minek át ide?!"

szr nap van, csak bőgni tudok egész nap, úgyhogy előszedek egy vicces emléket. Nyár volt, körülbelül a kilencvenes évek vége felé, mert nagyapám még élt, de már le volt félig bénulva, s erről van egy kép is és ő is rajta van, szóval nyár volt és cseresznyeidőszak és a fa telistele volt cseresznyével. Volt egy hatalmas ága, amin annyi volt, mint két más fán, de elérhetetlen volt az egész. Így aztán levágta a mama azt az ágat, s letette az udvar közepére, beterítve vele az egész udvart szinte. Mi meg így szedtük a cseresznyét, a földön. Tök jót szórakoztunk rajta. Így a nagyapám, aki már alig tudott bármit is csinálni (előtte ha tudott volna sem akart volna, hihi), ő is szedte a cseresznyét. Na, utána vittük be megmosni, nagy vájlingban, s egyszer csak sutty! Beszakadt a mosogató a nagy súly alatt. Akkorát nevettünk mind, hogy a víz szanaszét, a cseresznye szanaszét, a mosogató leszakadva. Jó sokáig emlegettük még azt a rengeteg cseresznyét.

egy hét múlva lesz a temetés. Csak ilyenkorra, négyóra, már túl leszünk rajta. Belegondolni is elviselhetetlen. Viszont elmesélem, hogy az olyan jó lesz, hogy a mama egyik volt szomszédainak az unokája fogja eltemetni. A mama is ismerte őt, s hú mennyire örülne, ha tudná, sőt, a pap nagyszülei is nagyon örülnének. A mama nem volt egy barátnőzős ember, ő otthon szeretett lenni, nem nagyon járt el sehova, max templomba. Ezt a nénit, ezt a szomszédot, nagyon kedvelte, s én is úgy emlékszem rá, hogy nagyon barátságos, kedves néni volt. Szóval tényleg nagy öröm, hogy az ő unokájuk búcsúztatja. Nagyon rendes, mert mi azért nem vagyunk mindennel képben egy katolikus temetéssel kapcsolatban (a mama bezzeg képben lenne és tudná ezeket a dolgokat), de ő mindent intéz és mondja, s az a jó, hogy emailezni is lehet vele. A koszorúk is megrendelve. Repülőjegyem is van.

a mama három hétig nem állt velem szóba! Az úgy volt, hogy gimiben lett egy barátom. Idősebb volt nálam majdnem tíz évvel, ami akkor természetesen hatalmas felháborodást váltott ki. Aztán teltek az évek, s ez a barátom maga lett az Isten a mama szemében. Annyira szerette, mintha a saját gyereke lett volna, szerintem. Mindig úgy beszélt róla, hogy ő olyan, mind a rígi jó orvosok vótak, ollan rendes. S tényleg semmi rosszat nem lehetett rá mondani, kedves volt, jóindulatú, segítőkész, barátságos, intelligens, jóképű, jól kijött mindenkivel, s valami csoda folytán még anyámat is elviselte. Négy évig sülvefőve. Nem sokkal azután, hogy elkerültem egyetemre, megismerkedtem ott egy fiúval - Isten nyugosztalja, szegényt, őt is - nevezzük Á-nak, az előzőt meg nevezzük B-nek. Nem megyek részletekbe, de B-vel szakítottam, Á miatt. Hú ebből kerekedett ám akkora balhé. A mama sírt is, s konkrétan három hétig nem szólt hozzám egy árva szót se, olyan mérges volt rám. Amikor később Á eljött hozzánk, s együtt átmentünk a mamához, neki soha nem tett terítéket. Vicces volt ám a mama, csak akkor ezt tényleg nem viccből csinálta, bár mindenki elég jót vigadt ezenek a dolgokon, szerencsére Á is. Mindig azt mondogatta, hogy majd megbánod lányom, majd megbánod lányom. Nem bántam meg, mert akkor úgy döntöttem, s vállalom érte a felelősséget. Viszont tudom, hogy a mama megbánta, hogy ő nem a hufnágerpistihez ment férjhez, s lehet, hogy így jött ki rajta, fene tudja. A mama, miután az anyám megszületett, erdőn át ment haza, vissza a szüleihez. Ők meg mondták neki, hogy lányom, egy nőnek, ha a fírfi fát hasít a hátán, azt is el kell viselnie, menj csak szépen vissza hozzá. S válhatott volna a mama, bármi lehetett volna, de ő csak szenvedett, kitartott, s amikor nagyapám agyvérzést kapott, s az orvosok lemondtak róla, a mama visszahozta az életbe, olyannyira, hogy ő még utána felpattant párszor a biciklire is, félbénán, hogy eltekerjen a kocsmába. A mamánál aztán mindig az volt a lényeg, ha valakinek barátja lett a családban "osztán rendes? nem jár kocsmába, ugye?"

egy hete, ma volt mama utolsó estéje ezen a földön. Vajon érezte-e? Megsirattuk, siratjuk, szomorkodunk. Eltelt egy Karácsony is közben. Az élet megy tovább, a föld forog tovább, de ő már megbékélt, s ez, az ami nekem lelki békét ad, mert tényleg tudom, hogy neki ez volt a legnagyobb megváltás.

éves volt, amikor férjhez ment a mama. Szomorú még kimondani is, hogy akkor kezdődött a nehéz élete. Addig a volt boldog gyerekkor, de a nehéz napszámos munka is. A mama nagyon jó tanuló volt az iskolában, a tanítónő mondta is a szüleinek, hogy tanítassák, de muszáj volt, hogy a mama, nagyobb lányként, dolgozzon. A tanítónőről is mindig nagy szerettel beszélt, sokszor odamentünk az ő sírjához is, amikor a temetőben jártunk együtt. Szóval a mama férjhez ment és már az esküvője előtt mondták neki a barátai, a családja, hogy ne menjen hozzá a a nagyapámhoz, nem látja-e, hogy milyen, hogy mennyit iszik, hogy annak az apja is mennyit iszik, pont olyan lesz. A nagyapám meg jóképű volt, kovácsmester volt, s gondolta a mama, hogy ha majd elkerülnek a faluból, akkor majd megjavul vagy fene tudja mit gondolt, összeházasodtak, elköltöztek két faluval arrébb, mert ott volt kovácsműhely meg kovácsház, ott laktak pár évig, s hamarosan ők is építettek egy kádárkockát, mint olyan sokan akkoriban, a hatvanas évek elején. S az a kádárkocka rengeteg szomorúságot látott, azt például számban nem tudom, de tudom, hogy a mamáék szobájának ajtaján az üveg nagyon sokszor ki lett cserélve. A nagyapám elitta még a mi pörsölypénzünket is, kiszedte mindet, na ezért kapott is az anyámtól, lefogadom. A mama meg dolgozott, látástól vakulásig, munkahelyén, meg még a földeken is, meg az otthoni kert, hogy ennyivaló legyen, meg a gyerekeinek minden meglegyen, ők tudjanak tanulni. Nagyon nehéz élete volt, s amikor meghalt nagyapám, akkor kezdődött neki egy kis szussz, akkor jól élt, nem csak anyagilag, de akkor békében otthon, senki nem kiabált vele, senki nem csapkodta az ajtókat. A mama nagyon szerette a csendet. S ez a csend tíz évig tartott, amíg anyám haza nem költözött. S akkor kezdődött el mindennek a vége.

fílek lányom. Nem a sötéttől félt, hanem a téllel járó kosztól, a hótól, a sártól, a fűtéstől. A tyukokho alig tudok kimennyi. Meg a fűttís, annak lenne már víge. Bennem a cserépkályhában fűtés csuda romantika, mert ritkán kellett rendszeresen abban befűtenem - kihamuzni, fát behordani - de mamának ez a mindennapi élet napi elvégezendője volt. Felébredni a hideg házban, bár a szoba jól tartotta még a meleget reggel, először mindig a konyhán fűtött be, ami csak valamikor volt a konyha, egy jó ideje már az volt az ebédlő, ott ment a kályha (az nem cserép) délig, délutánig, utána már a szobájában. A tüzifa meghozatala mindig az év egyik nagy eseménye volt. Sokszor nem vágatta fel, mert azér is köllött fizetni, inkább maga hasogatott, fijam, meggyütt a fa, majd átgyüssz összevágni? Mire a fijam (a tesóm) átment mondjuk másnap, már a mama rég összevágta és elrakta. Nehezen fogadott el segítséget. Volt központi fűtés is a házban, de az igendrága, azt nem kapcsolta be, talán ha pár hónapig ment az, miután bevezették. De az én nagyon szép cserépkályhás emlékem, szép, havas telekről, gyerekkorunkból, hogy ég a kályha a mama szobájában, kint hull a hó, csuda világosság van bent és jó meleg, a mama pedig hímez. Egyik legbékésebb emlékem marad ez mindig vele kapcsolatban.

házban született a mama, s mikor az utóbbi években a ház, a haza, az otthon, ezeket mondogatta, már csak erre a házra gondolt, a saját házára már rég nem emlékezett. Szegény, tisztességes családban nőt fel, sokat mesélt arról, hogy mennyire örültek mindig, amikor a Papa megjött a munkából, s hozott egy almát, s azt hét részre osztották el, mert öreganyám is ott lakott. A kis házban volt két szoba és egy konyha. Nagyon jól emlékszem az egész házra most is, s sajnálom, hogy már nincs a családban. Viszont, amikor házakat keresgélek otthon, rájövök, hogy ilyesmi régi emlékekkel teli házat keresek. Sokszor elmentünk a messzimamához, busszal, két falura volt csak attól a falutól, ahol a mama már asszonyként élt. A messzimama minden évben lemeszelte a házat kívülről. A hátsó szoba, ahol néha aludtunk, nagyon jó hűvös volt nyáron mindig. Búcsúkor sokan össze szoktunk jönni, de olyankor mindig a kertben ettünk, ott fértünk el mind. Sokszor elmentünk a ház felé, miután a messzimama halála után azt eladta a másik lánya, s bár nagyon is rá lehet ismerni, sok minden változott ott is, építettek hozzá például fürdőszobát. A kertben ott van a kút, s ugyanúgy az maradt az utolsó ház, a nagyon üresedő faluban. S mama most már ott van újra, oda vágyott nagyon haza, Idesapám meg Idesanyám, mindig készült hozzájuk, s most, hogy velük van, nekik szebb Karácsonyt nem is tudnék kívánni.

nem ott kezdődik ám, hogy kimérjük a lisztet, a vajat, a zsírt, nem. Ott kezdődik, hogy nyár végén leszedjük a diót, s ebben mama nagyon profi volt. Volt egy hatalmas diófája, de állandóan kijárt a határba, az útszéli diófákhoz, táskaszámra szedte a diót, biciklijére felakasztotta a szatyrokat, aztán indulás haza. Majd másnap újra. Gyűlt a dió. Aztán amikor eljöttek a kint csendesebb napok, befűtött jól, s törte a diót, törte, törte. Aztán később darálta. Aztán jöhetett a bejgli. A mákosbejgli is ott kezdődik, hogy ősszel elültetjük a mákot. Aztán amikor már szépen sorult a mák, megegyezte, de szépen virágzott mindig a mák, aztán eljött az idő leszedni, szelenyi, majd ruhazsákba tette, s lógott a mák a spájzban. Mindig volt elég bejglire, mákostésztára és egykét más mákos sütire évközben. A bejgli egyébként meg nem egyesszám, mert nem bejglit sütünk, hanem bejgliket. Tíz nem biztos ám, hogy elég. Hát így. Az én két bejglimre mondaná, hogy csak ennyit sütsz lányom? Hát jóvan, nektek ölég. Idén belesütöm a könnyeimet is.

héten a keresztanyámék bent voltak mamánál, miután előtte vasárnapi szokásos telefonálásomnál mondták, hogy a mamát nem tudják odahozni a telefonhoz, ágyban tartják, mert a parkinzonja egyre rosszabb, s ne törje össze magát. Akkor gondoltam, hogy ez az ágyban tartás, ez lesz a mamának a vég. Keresztanyámék felhívtak a mamától, videósan, s akkor láttam megint benne a messzimamát, s kérdeztem tőle, hogy kik vannak ott nála, s azt mondta, hogy a Pista. A mamáék négyen voltak testvérek. A Pista volt az én kedvencem. Pista tizenhárom éve halt meg. S a mama őt emlegette a leggyakrabban a szülei mellett. A Pista a csornai vasúton dolgozott, s ötvenhatban, húsz éves korában (már ezt szerintem írtam is valamikor) látta a sok embert húzni nyugat felé, s az unokatesójával gondolták, hogy te, ne menjünk mi is? Így találták magukat egy lágerben, Ausztriában. S onnét Hollandia volt a következő állomás, ahol Pista megnősült, született egy fia, s minden nyáron jöttek haza nyaralni, amikor már lehetett. Miután nyugdíjas lett, Pista elvált és hazaköltözött Magyarországra. Igazából szomorú ez a rész, mert ő azokat az időket kereste, azokat az embereket várta, akiket akkor hagyott ott, ötvenhatban, amikor elment. Semmi nem volt ugyanaz. Jött a rák, s hetvennégy évesen meghalt. Három évvel volt idősebb a mamánál.

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek

Reményik Sándor

napokon, ami az évből még van, megpróbálok a mamáról írni ezt-azt. Olyan sok minden van, közben mégis úgy érzem, olyan kevés, s főleg az a mama, akiről írni szeretnék, ő már sajnos nagyon régen elment tőlünk. A mama anyukája - a messzimama - alzheimeres volt, s mama pont úgy kezdett kinézni, ahogy messzimamára emlékeztem: nagyon vékony, beesett szemekkel. Nyanyának hívta anyukáját és Papának az apukáját. Soha soha soha olyan kedvesen, mint a saját apukájáról, soha annyi szeretettel és kedvesen, senkiről nem beszélt. Ő nagyon fiatalon halt meg, a mama csak huszonkét éves volt, pont akkor szülte a második lányát, a keresztanyámat. Mióta az otthonba került, csak őket várta. Őket kereste, kérdezte, hogy vannak, miért nem jönnek el hozzá, "tílleg meghótak, lányom?", s most végre, újra együtt vannak. Remélem, hogy ez a hit, hogy újra találkoznak, valahogy mindig tartotta mamában az erőt.

lányom! Mondaná most. Isten veled, Mama.

az első dália rendelést. 9 féle, peter nyssentől szeretem venni őket, ami meg itt nincs meg, a sarah ravennél megvan, s boldogság. Jövőre megint visszatérek rendes dáliázásba. Nem, a nárciszok még mindig nincsenek a földben, szakadt az eső egész nap. De dáliák már vannak. Majd koratavasszal érkeznek, viszont hamar le kell csapni, mert a jók nagyon kapósak.

délre a nagyházba voltunk hivatalosak italozásra és falatokra. Ilyenkor a falu nagyrészét meghívják és jó sokan el is jöttek. Szuper volt a hangulat is, s ettől tartott is mindenki. Tavaly ez kimaradt, mert a nő begurult, aztán idénre kigurult, fene tudja, de nagyon jó volt a kedve, velem bejárta a kertet, hogy megmutassa mi az új, mióta nem láttam, s majd menjek át, mert fotózzam le megint, olyan sok minden történik a kertben. Déltől négyig volt ez, régebben a négyet senki nem látta a meghívón és hát pl. tavalyelőtt az egyik csaj brutál részegen és egy üveg proseccoval távozott, de idén teljesen normális volt minden és mindenki, de sok ital fogyott, az tuti. Mivel én nagyon ritkán iszok, most gondoltam kirúgok a hámból és szerintem 4 pohár prosecco-t is megittam, mire odajön hozzám egy falubéli, s azt mondja, te, éva, te ilyenkor már teázni szoktál, nem? S milyen igaz, te is kérsz? A két hatalmas konyha közül az egyiket a séf uralta, a másikban csinálhattunk mi teát. Hú de jól esett. A templomi éneklésre ebből a bandából szinte mindenki eljött, s mondta is a papunk, hogy ilyen csapat még nincs, akik ennyire lelkesen énekelnek. Vagy lehet, hogy az azt megelőző italozás volt? De egyébként komolyan, miért isznak az emberek olyan sokat?

carol service volt ma, karácsonyi dalok, a kis templomunk telislete volt, a faluházból hoztunk székeket, csodálatos volt az egész. In the Bleak Midwinter az örökkedvencem, de ezeket is énekeltük:
Once in Royal David's City
O Little Town of Betlehem
Away in a Manger
Silent Night
While Shepherds watched their Flocks by Night
Hark the Herald Angel Sing
We Three Kings of Orient

volt, a Messiás, hosszú nap után, pici kis falu, ahol az abbey van és nagyon kevés a parkolóhely. Az ember ezen aggódott, ő szeret aggódni, de már megszoktam, meg egy kicsit talán ő is lazult az évek alatt. A koncert csodálatos volt. Nagyon szeretek nagy zenekarokat és kórusokat hallgatni, csuda erejük van. A koncert alatt eszembe jutottak az évek, amikor még el tudtam képzelni, hogy zenekarban játszak, de sokáig nem tartott, mert a zeneiskolai tanáraim nem gondolták, hogy az az én utam. Sebaj, másokat hallgatni mindig nagyon nagyon szeretek.

cégese volt az embernek, elvittem, s mivel az a hely, ahol voltak, pont félúton volt tőlünk egy kertészethez, hát nem hagyhattam ki már akkor. Lehet, hogy pont ezért is ajánlottam fel, hogy elviszem? Ki tudja. Visszafelére elhozta egy kollégája. Szóval kertészet. Gondoltam elugrok akkor már, jácintért. Még mindig voltak nárciszhagymák, nagyon leárazva, ki vesz már ilyenkor, hát én, tíz csomaggal vettem, boldogság, s mintha nem lenne pont annyi itthon, ami ültetésre vár még mindig. Az egyiket, egy válogatás 25db-os, azt beültetem egy szép cserépbe, s meg is van a szomszédnéninek az ajándékom. Volt jácint, azt is hoztam. De volt már primula, voltak nárciszok, hóvirágok, tulipánok, györgyikék, na nem virágoznak még, csak kis cserepekbe vannak ültetve, aztán viheti haza mindenki kedvére, jön a tavasz, majd a tél után, ami ugye még el sem jött hivatalosan. Nem hoztam ezekből, kérem a telet előbb. Madáreleséget kelett még vennem, amivel mindig gondban vagyunk, mert jönnek rá a patkányok, meg a az abszolútmindenevő kutya. Van madáretetőnk, de arra is pikkpakk felmászik a patkány, irtózom tőlük. Most kicsit variáltunk velük, talán oda nem tud felmászni, reméljük.